Hogy az estéket viseli nehezen. Én is.
Persze, ahogy O., a kozmetikusom mondta nekem, mikor elköszönt tőlem Anyukám temetése után: az élet megy tovább. Na ja. De hogyan?
Például K.-val (volt angolos csoporttárs) gyerekeket sétáltatva. Nyolc hónapos ikrek, s mint minden baba, jókedvet árasztanak. Majd' két órát sétáltunk, beszélgettünk, toltam én is a kocsit, s valahogy nem lehetett a halálról beszélni mellettük.
Vagy D.-vel (szintén volt angolos csoport-, padtárs- és barátnő), ki most jött haza Londonból pár napra, s holnapután meglátogat, dicsekszem majd a szép lakásunkkal.
Ahol végre elkészült a könyvespolcunk, már csak tele kellene tenni L.-ék (gimnáziumi barátság) garázsában lassan öt éve (!) dobozokban pihenő könyveimmel. Úgy tűnik, augusztus végén az is meg lesz. Annak idején még Anyukámmal pakoltam össze őket.
No és persze a Kedvessel, kitől névnapomra kaptam vacsorát is, kupon formájában, s mivel lassan lejárt volna, ma este, munka után elmentünk és tele ettük magunk. De nagyon.
Szóval igen, az élet megy tovább, de mindenben ott van valami Anyukámból. Amin néha bőgni kell.
