...hogy ennyi volt

...hogy nincs kinek jóéjtpuszit adni

Ezt Apukám mondta nekem ma egy hete.

Hogy az estéket viseli nehezen. Én is.

Persze, ahogy O., a kozmetikusom mondta nekem, mikor elköszönt tőlem Anyukám temetése után: az élet megy tovább. Na ja. De hogyan?

Például K.-val (volt angolos csoporttárs) gyerekeket sétáltatva. Nyolc hónapos ikrek, s mint minden baba, jókedvet árasztanak. Majd' két órát sétáltunk, beszélgettünk, toltam én is a kocsit, s valahogy nem lehetett a halálról beszélni mellettük.

Vagy D.-vel (szintén volt angolos csoport-, padtárs- és barátnő), ki most jött haza Londonból pár napra, s holnapután meglátogat, dicsekszem majd a szép lakásunkkal.

Ahol végre elkészült a könyvespolcunk, már csak tele kellene tenni L.-ék (gimnáziumi barátság) garázsában lassan öt éve (!) dobozokban pihenő könyveimmel. Úgy tűnik, augusztus végén az is meg lesz. Annak idején még Anyukámmal pakoltam össze őket.

No és persze a Kedvessel, kitől névnapomra kaptam vacsorát is, kupon formájában, s mivel lassan lejárt volna, ma este, munka után elmentünk és tele ettük magunk. De nagyon.

Szóval igen, az élet megy tovább, de mindenben ott van valami Anyukámból. Amin néha bőgni kell.

...hogy csak kérdések vannak

Túlélhető-e a halál? Mármint túl tudom-e élni Anyám halálát. (Napok óta egy mondat jár a fejemben: "Anyám meghalt.")

Miért, hogy aznap, mikor a kórházban már paraván volt mellette, s tudtam, itt a vége, s mikor telefonáltam, engem hívjanak, ne Apámat, s mikor mondták, ez akár már este lehet, nem rohantam vissza, hogy mellette legyek. Miért, hogy mikor hívtak, ránéztem a telefonomra, s bár kiírta a számot, tudtam. S mikor bemutatkozott, ő az ügyeletes orvos, annyit mondtam, ugye Édesanyám miatt? S mikor elmondta, csak annyit kérdeztem, mi most a dolgunk?

Miért, hogy a kéthetes borostámból szakállt meg bajuszt növesztettem még három hétig (mindig is szerettem volna, de a Kedves meg nem, meg hát kozmetikushoz is megyek havonta egyszer), de Anyám temetése napján megborotválkoztam. Aztán meg hirtelen jött gondolat pár nap múlva, a hajam is le kell vágatnom.

Miért nem járok feketében? Meg egyébként is, hogyan kell gyászolni?

Érezzem-e rosszul magam, hogy a Kedvestől a névnapomra kapott ajándékom holnap lesz? (A névnapom alig egy héttel azelőtt volt, hogy Anyukám kórházba vittük, az ajándékom meg belépő a Vidámparkba. Ami vasárnapig érvényes.)

A munkahelyemen ma búcsúztattuk egyik kolléganőm, pár hét és szülni fog. Főnököm kezembe adta a 7D-jét, csináljak már képeket, ő beszédet mond, ajándékot ad. Megtettem, de utána rohantam vissza az asztalomhoz, képtelen voltam az anyaságot ünnepelni.

Délután felhívott volt kolléganőm, szakmai ügyben. Régen beszéltünk, kérdezte, mi van velem? Elmeséltem. Elbőgte magát, merthogy daganatos betegséggel küzd. S alig harminc. Majd' egy órát beszéltünk, mondtam neki, mit is gondolok arról, hogyan küzdhet meg ezzel, s mi a véleményem arról, a szüleivel nem beszéli meg. Zokogott, érzi, igazam van. Mert az ember, ha nem önmagáról van szó, rohadt okos tud lenni. Csak a saját dolgait képtelen rendbe tenni magában.

...hogy gyengeség van

Anyám temetése napján dohányoztam utoljára.

Szépen hangzik, akár lehetne egy regény (novella, elbeszélés, akármi) első mondata is. Csak nem igaz.

Egyrészt Apukám következetesen búcsúztatónak nevezte/nevezi, mert Anyukám azt kérte, szórás legyen. Másrészt meg hiába beszéltük meg Apukámmal, hogy. Neki is maradt pár szál, nekem is. (Próbáltam én már leszokni, nem is egyszer. Meg hát nem akarom a tüdőrákot sem. De dohányozni jó. Nem dohányozni még jobb. Lenne.)

Bár tegnap délután hatig elég jól bírtam. Aztán hirtelen jött, hogy muszáj elszívnom egy cigit. S este tíz körül egy másikat.

Reggel hívtam Apukám, mondtam neki. Hogy ne haragudjon, nem ment. (Az ugye könnyebb, ha egymást támogatjuk.) Elsírta magát, neki sem, reggel lement, vett. Erre én is.

Persze alig dohányoztam ma, pár szálat csupán. De az is dohányzás. Gyengeség.

Munka után felmentem Apukámhoz, együtt bőgtünk. Nagyon nehéz Anyukám nélkül. Tegnap este meséltem a Kedvesnek, ha rossz volt a kedvem, felhívtam, beszéltünk, helyre tett. Most meg? Persze, itt van nekem Ő, s ez nagyon jó. Nem tudom, mi lenne velem Nélküle. De Anyukám már nincs. Csak a gyengeségem.

...hogy valaminek vége van

Ma elbúcsúztattuk Anyukámat.

...hogy sehogy sincs

Anyukám ma este nyolc óra után pár perccel meghalt.

...hogy az ember egyedül van

Reggel bementünk Anyukámhoz, s ma jobban volt, mint tegnap. Délután azt mondta az orvosa, sajnos most már nemsokára vége.

Úgy láttuk, nem volt mindig magánál, de érezhetően jólesett neki, hogy öcsém is mellette volt. Fogtuk a kezét, simogattuk. 

Apukámmal úgy négy körül értünk be, öt felé megjött a Kedves is, félhatkor öcsém. Anyukám meg vitték dialízisre. Lekísértük. Apukámat öcsémmel meg haza. Mert nem bírt ott lenni. Azt mondta fél. Hogy akkor, mikor ott van.

Öcsémmel aztán vissza, Kedves meg vásárolni. Jártunk Anyukámhoz ki meg be, hét körül még egy óra volt a kezelésből. Öcsém megbeszélte a nővérrel, hiába félnyolcig a látogatás, megvárhatjuk, míg visszaviszik a kórterembe. Ott elbúcsúztunk tőle, felhívtam Apukámat, öcsém hozott haza minket.

Ma reggel meg gyomorgörccsel be, a tegnapi nap után.

Öcsém már ott volt, s mondta, Anyukám ült az ágyban. S sikerült megitatnom, megetetnem pár kanál kefírrel. Ültem mellette, fogtam a kezét. Néha beszéltünk pár szót.

Tizenegy előtt mondta, menjetek. Adtam neki puszit, s kértem is. Odatartottam az arcom, s cuppantott egyet.

Jöttem haza (Kedves a keresztgyerekkel csokibonbongyártó workshopon, azt kaptuk születésnapunkra, de én nem bírtam most elmenni), s a régi képek között túrtam.

Úgy egyéves lehettem.

Hazafele amúgy Apukám megjegyezte, milyen jó így látni Anyukám, bárcsak stabilizálódna az állapota, erősödne.

Nagyon nehéz volt megmondanom neki, hogy sajnos csodák nincsenek. Nem fog Anyukám az ágyról felkelve hazasétálni, lerázva magáról ezt a sokmindent. Mintha mi sem történt volna.

Persze, én is szeretném, de.