...hogy lúzerség van

Ha felhív egy rég nem látott ismerős, az nem mindig kellemes meglepetés. Főképp, ha a szokásos tiszteletköröket rövidre zárva igen hamar igyekszik egy találkozót kicsikarni, mert hát fantasztikus üzletben van ő benne, amiről feltétlenül beszélnetek kell, hiszen alapvetően megváltoztatta az életét ez az egész, és rengeteget profitált belőle, sőt a gyermekei is. És hiába mondod, hogy rendben, megrágod, majd jelentkezel, hiába küldesz sms-t miután a hangpostádon üzenetet hagy, hogy majd ha lesz rá időd jelentkezel, újra telefonál (és persze nem veszed fel, ha látod a nevét a kijelzőn), majd küldesz újabb sms-t, hogy most épp nem jó, de majd ha az lesz, jelentkezel. Biztos kell egy kis idő, amíg végre megunja és talál majd másik bejegyzést a telefonkönyvében, akinél talán sikert ér el.

Persze sajnálom őt, mert rossz lehet energiát fektetni (vagy legalábbis megpróbálni) egy olyan ember meggyőzőzésébe, aki képtelen felfogni, hogy élete nagy lehetősége előtt áll.

Eszembe jutott erről egy régi történet. Érettségi után pár évvel egyik osztálytárs hív, hogy bulit szervez, sokan leszünk, tök jó lesz. Hát mentem, s megérkezve kissé furcsállottam, hogy a székeket sorokba rendezték, de elől sem színpad, sem vetítővászon nem volt. Csak egy rámenős lány, aki be akart léptetni mindenkit azonnal egy mlm-es hálózatba. S mikor mutattam a naptáram (akkor még nem a telefonom naptárját használtam, még mobilom sem volt), hogy hát minden hétvégém be van táblázva, kitépte a kezemből és a telefonszámokhoz lapozott, mondván, legalább az ismerőseim nevét és telefonszámát adjam meg, legyen kit bepalizni. Nehezen sikerült visszaszereznem, s értetlenkedett, hogy ha már én nem élek ezzel a fantasztikus lehetőséggel, az ismerőseim miért akarom megfosztani ettől? Nem magyaráztam el. Volt osztálytárstól elbúcsúztam és eljöttem.