Ma nem volt valami jó napom a dolgozóban, fáradtan mentem angolórára. Ahol az egyik feladatnál (phrasal verb-ök párosítása definíciókkal) nálam lehúzták a rolót, hiába értettem egyenként a magyarázatokat, meg a példamondatokat, valahogy nem állt össze.
No, új csoporttársnő, ki roppant lelkes, és mindig mindent tud - néha nem, de ez nem szegi kedvét -, fogja magát és beírja az általa helyesnek vélt megoldásokat a könyvembe. Én meg ettől az akciótól nem jutottam szóhoz, igazából egyetlen reakcióra lettem volna képes, ti. hogy kirúgjam alóla a széket, de hát az ember ilyet nem tesz, nővel pláne. Ültem döbbenten, néztem ahogy megmagyarázza magának mi miért hova való.
Óra után egy másik csoporttársnő meséli, kiscsoportos feladatnál, mikoris tanárnéni megkeverte a csoportot, fel volt háborodva, hogy nem értik meg amit kérdez. Hogy nem arra kap választ. Aztán meg azon, hogy elmagyarázzák neki, ő értette félre az egészet.
Tanárnéni meg a beszélgetés végét csípte el, s rákérdezett, új csoporttársnőről beszélünk-e? S türelmünket kérte, felnőtt emberek lévén igyekezzünk egymás között lerendezni. Bár - tette még hozzá - ő is olyan arcot vágott volna mint én, ha az ő könyvébe irogatott volna valaki. Merthogy észrevette. De most egy hétig nyugtunk lesz, a következő órákra új csoporttársnő nem tud jönni.
A héten megnyílt Timdér és Do második kiállítása. Péntek délután fogtam magam és elmentem a Lánchídhoz, megnézendő. Viszont meglepődtem a sok emberen, aztán közelebb érve a sok rendőrön meg tűzoltón.
Így hát a kiállítást nem láttam, csak a bámészkodókat.
Kérdezhetem én itt a közt, hogy mire is gyűjtsünk Xornak, ha csak egy ember volt hajlandó kitölteni a kérdőívet, amit emiatt készítettem. (Neki, persze, köszönöm.)
(Na jó, négy kitöltést látsz, de abból három én voltam, teszt jelleggel.)
Így hát ha te így, kedves olvasó, akkor én is így, és ezennel – érdektelenség hiányában – lezárom a szavazást. Te meg szégyelld magad, mert miattad nem tudom eldönteni, hogy filmszkenner, iMac vagy motor? (Vagy ezek milyen kombinációja?)
Szóval én most megsértődtem és nélküled keresek valami megoldást és csakazértsem fogom elmesélni.
Budapest. Szeretem, érzem ezt a várost. Otthon vagyok benne. Persze, inkább Pesten. Emlékszem, 12-13 éves lehettem, mikor nagymamám elvitt a Belvárosba - arra persze már nem, hogy miért is, de a történetnek nem ez a lényege, nem a valamit csinálás -, s nekem akkor kezdett egésszé összeállni a Város.
Addig volt Óbuda, meg Békásmegyer (itt is, ott is laktam), meg a Belváros, a Várnegyed (ide is, oda is vittek sétálni). És akkor, a buszon meg a villamoson ülve valahogy egy lett. Nem tudom ezt megmagyarázni. Valami hatalmas rácsodálkozás volt. Az érzés, hogy igen, én immár bárhonnan, bárhová, bármikor. Egyedül is akár.
Én először még gimnazista koromban voltam ott. Harmadikosok (ma már úgy mondják, 11.-es) voltunk, mikor a történelem tanárnőnk elment ösztöndíjjal több hónapra, s a fiatal könyvtáros tanárbácsi helyettesítette. Emlékezetes volt, mert pl. a kiegyezést két hónapig tanultuk. S elvitt minket történelemórára a temetőbe. Az már persze ilyen sok év után nem maradt meg, hogy miről is mesélt, de a hangulata az nagyon.
Tavaly tavasszal meg egy kellemes, napos délelőtt mentem el sétálni, fényképezni oda. Lőttem is majd' száz képet, szerintem voltak köztük igazán jók is - mert ugye az ember digitális géppel nagyon máshogy, mondhatni talán: bátrabban lövöldöz -, aztán mikor tettem volna át a gépre őket, akkor a kártyaolvasóba beletört az SD kártyám. Hát így nem lettek nekem ilyen képeim.
Pedig a Munkásmozgalmi Panteon még mindig döbbenetes. Tessék elmenni és megnézni! Nem, ideológiai nevelés ez itten most. Hanem egy (nem nosztalgikus) emlékezés egy ideológiára. Pontosabban arra, ami megmaradt ott belőle.
21.-én Óbudán a Faluházat látogathatod meg. Ha nem tudsz elmenni, akkor nézegetheted online. Én (két részletben) tíz évig laktam Óbudán vele szemben. Mikor kicsi voltam, volt a tetején egy OTP reklám, ez a három betű nagy zöld volt, a "lakás, betét, hitel, valuta" felirat pedig piros és sárga. Pontosabban egy-egy szó volt piros vagy sárga. S mikor a mandulámat vették ki, akkor a kórterem ablakából láttam egy hasonló reklámot, amitől egyből otthonra képzeltem magam. Hiába volt a sejtelmesen hunyorgó hideg neon, a hyposzagú hideg kő, a sok rácsos ágyban szuszogó és sírdogáló sorstárs, nekem valahogy a még a beadott injekciók helye sem fájt annyira. Jó volt kinézni az ablakon a sötét éjszakába és az neonreklámot bámulni, s érezni az otthont.
