Miért, hogy aznap, mikor a kórházban már paraván volt mellette, s tudtam, itt a vége, s mikor telefonáltam, engem hívjanak, ne Apámat, s mikor mondták, ez akár már este lehet, nem rohantam vissza, hogy mellette legyek. Miért, hogy mikor hívtak, ránéztem a telefonomra, s bár kiírta a számot, tudtam. S mikor bemutatkozott, ő az ügyeletes orvos, annyit mondtam, ugye Édesanyám miatt? S mikor elmondta, csak annyit kérdeztem, mi most a dolgunk?
Miért, hogy a kéthetes borostámból szakállt meg bajuszt növesztettem még három hétig (mindig is szerettem volna, de a Kedves meg nem, meg hát kozmetikushoz is megyek havonta egyszer), de Anyám temetése napján megborotválkoztam. Aztán meg hirtelen jött gondolat pár nap múlva, a hajam is le kell vágatnom.
Miért nem járok feketében? Meg egyébként is, hogyan kell gyászolni?
Érezzem-e rosszul magam, hogy a Kedvestől a névnapomra kapott ajándékom holnap lesz? (A névnapom alig egy héttel azelőtt volt, hogy Anyukám kórházba vittük, az ajándékom meg belépő a Vidámparkba. Ami vasárnapig érvényes.)
A munkahelyemen ma búcsúztattuk egyik kolléganőm, pár hét és szülni fog. Főnököm kezembe adta a 7D-jét, csináljak már képeket, ő beszédet mond, ajándékot ad. Megtettem, de utána rohantam vissza az asztalomhoz, képtelen voltam az anyaságot ünnepelni.
Délután felhívott volt kolléganőm, szakmai ügyben. Régen beszéltünk, kérdezte, mi van velem? Elmeséltem. Elbőgte magát, merthogy daganatos betegséggel küzd. S alig harminc. Majd' egy órát beszéltünk, mondtam neki, mit is gondolok arról, hogyan küzdhet meg ezzel, s mi a véleményem arról, a szüleivel nem beszéli meg. Zokogott, érzi, igazam van. Mert az ember, ha nem önmagáról van szó, rohadt okos tud lenni. Csak a saját dolgait képtelen rendbe tenni magában.
