Szépen hangzik, akár lehetne egy regény (novella, elbeszélés, akármi) első mondata is. Csak nem igaz.
Egyrészt Apukám következetesen búcsúztatónak nevezte/nevezi, mert Anyukám azt kérte, szórás legyen. Másrészt meg hiába beszéltük meg Apukámmal, hogy. Neki is maradt pár szál, nekem is. (Próbáltam én már leszokni, nem is egyszer. Meg hát nem akarom a tüdőrákot sem. De dohányozni jó. Nem dohányozni még jobb. Lenne.)
Bár tegnap délután hatig elég jól bírtam. Aztán hirtelen jött, hogy muszáj elszívnom egy cigit. S este tíz körül egy másikat.
Reggel hívtam Apukám, mondtam neki. Hogy ne haragudjon, nem ment. (Az ugye könnyebb, ha egymást támogatjuk.) Elsírta magát, neki sem, reggel lement, vett. Erre én is.
Persze alig dohányoztam ma, pár szálat csupán. De az is dohányzás. Gyengeség.
Munka után felmentem Apukámhoz, együtt bőgtünk. Nagyon nehéz Anyukám nélkül. Tegnap este meséltem a Kedvesnek, ha rossz volt a kedvem, felhívtam, beszéltünk, helyre tett. Most meg? Persze, itt van nekem Ő, s ez nagyon jó. Nem tudom, mi lenne velem Nélküle. De Anyukám már nincs. Csak a gyengeségem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése