Reggel bementünk Anyukámhoz, s ma jobban volt, mint tegnap. Délután azt mondta az orvosa, sajnos most már nemsokára vége.
Úgy láttuk, nem volt mindig magánál, de érezhetően jólesett neki, hogy öcsém is mellette volt. Fogtuk a kezét, simogattuk.
Apukámmal úgy négy körül értünk be, öt felé megjött a Kedves is, félhatkor öcsém. Anyukám meg vitték dialízisre. Lekísértük. Apukámat öcsémmel meg haza. Mert nem bírt ott lenni. Azt mondta fél. Hogy akkor, mikor ott van.
Öcsémmel aztán vissza, Kedves meg vásárolni. Jártunk Anyukámhoz ki meg be, hét körül még egy óra volt a kezelésből. Öcsém megbeszélte a nővérrel, hiába félnyolcig a látogatás, megvárhatjuk, míg visszaviszik a kórterembe. Ott elbúcsúztunk tőle, felhívtam Apukámat, öcsém hozott haza minket.
Ma reggel meg gyomorgörccsel be, a tegnapi nap után.
Öcsém már ott volt, s mondta, Anyukám ült az ágyban. S sikerült megitatnom, megetetnem pár kanál kefírrel. Ültem mellette, fogtam a kezét. Néha beszéltünk pár szót.
Tizenegy előtt mondta, menjetek. Adtam neki puszit, s kértem is. Odatartottam az arcom, s cuppantott egyet.
Jöttem haza (Kedves a keresztgyerekkel csokibonbongyártó workshopon, azt kaptuk születésnapunkra, de én nem bírtam most elmenni), s a régi képek között túrtam.
Úgy egyéves lehettem.
Hazafele amúgy Apukám megjegyezte, milyen jó így látni Anyukám, bárcsak stabilizálódna az állapota, erősödne.
Nagyon nehéz volt megmondanom neki, hogy sajnos csodák nincsenek. Nem fog Anyukám az ágyról felkelve hazasétálni, lerázva magáról ezt a sokmindent. Mintha mi sem történt volna.
Persze, én is szeretném, de.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése