Új blog
7 éve
2011. február 28., hétfő
2011. február 27., vasárnap
…hogy több érv is van
Amellett, hogy az ember iPhone 4-et vegyen.
Mert egyrészt az ugye jó meg szép. És mivel az új lakásban a hálószobában nem lesz tévé, és most úgy van ébredés, hogy hajnalban halkan motyogja a tévé a híreket, de vekkerre nem lenne jó majd ébredni, és az iPhone-hoz lehet kapni olyan dokkolót, mely ébresztőórás rádió is, hát nincs mit tenni, ha az ember el akarja kerülni a vekker csörgését.
(Szóval köszönet a péntek esti baráti beszélgetésért. Most már csupán pénz kell.)
Mert egyrészt az ugye jó meg szép. És mivel az új lakásban a hálószobában nem lesz tévé, és most úgy van ébredés, hogy hajnalban halkan motyogja a tévé a híreket, de vekkerre nem lenne jó majd ébredni, és az iPhone-hoz lehet kapni olyan dokkolót, mely ébresztőórás rádió is, hát nincs mit tenni, ha az ember el akarja kerülni a vekker csörgését.
(Szóval köszönet a péntek esti baráti beszélgetésért. Most már csupán pénz kell.)
2011. február 24., csütörtök
…hogy az ember gasztroblogot írna, miközben díjazzák és még buszjegyet is vesz tavaszra
Szép hosszú című ez a bejegyzés, mert múlt hét óta sok minden történt.
Szóval gasztroblog. Mert el kell mesélnem, milyen cannelonit készítettünk múlt hétvégén. S receptet még nem tettem ide, most itt az ideje.
Canneloni volt itthon, s a Kedves talált egy receptet, hogyan is kellene megtölteni brokkolival meg csirkehússal. No, ezt egy kissé átgondoltuk, s a következő lett belőle.
A piacon találtunk szép póré- meg újhagymát, no és csirkemellet is, s hogy a töltelék majd összeálljon, vettünk túrót meg tejfölt, s mivel besamel is kell hozzá, tejet is. A csirkemell apró kockákra vagdosása igen időigényes, ám ebben az esetben igen hasznos dolog. Volt itthon kukoricaolaj, az már tapasztalat, ha ebben sütünk, kevésbé illatozik a konyha, a lakás. Miután a kis csirkemellkockák megkapták a kötelező só és bors adagot, ugrottak a serpenyőbe pirulni. Kaptak még egy kis Jolly Joker – Vallomás névre hallgató fűszerkeveréket (amiben a felirat szerint a következő összetevők vannak: só, vöröshagyma, fűszerpaprika, búzafű, pritaminpaprika, bazsalikom, borsikafű, fokhagyma, lestyán, majoranna, oregano, petrezselyem, snidling, zsázsa, fruktóz).
Miután megsültek, helyet cseréltek a serpenyőben a karikára vagdosott póréhagymával, amelyek mellé, mikor már eléggé szétestek és megpuhultak, oda kerültek az újhagyma karikák, s pár gerezd összezúzott fokhagyma is. Ehhez az illatozó halomhoz került a túró, majd egy kis tejföl is, no meg némi Provence-i fűszerkeverék (rozmaring, bazsalikom, oregano, kakukkfű, levendulavirág) és egy kis ’ Montosco mix per aglio, olio, peperonico’. No meg abból az olajban várakozó napon szárított paradicsomból vagdosott apró kockák, melyet még Londonban, a Portobello-n vettünk egy fontért. Kissé összeforraltuk a húskockákkal, s mentek a tésztába.
Az üvegtálba fektetve őket került közéjük némi besamel is. Amit a Kedves úgy készített, hogy először felfőzte a tejet egy kis babérlevéllel meg fokhagymával, s miután kihűlt, ez a fűszeres tej került a mártáskészítő lábasba. Amibe került egy kis reszelt sajt meg só és bors és jó sok szerecsendiót reszeltem hozzá.
Az egész tetejére még sajt került, a tál meg a sütőbe.
S amíg sült, megtaláltam a postafiókomban a narancssárga busztársaság hírlevelét (mert hírlevelet kapni jó), amiben felhívták a figyelmem, ha a hétvégén foglalok jegyet februárra, márciusra vagy áprilisra, akkor 20% kedvezményt adnak. Ebben csak az volt fura, hogy az általuk megjelölt időszakra a Bécsbe szóló jegyek kedvezményesen is drágábbak voltak kb. 10%-kal, mint azok a jegyek, melyeket végül megvettünk. Így hát május elején lesz egy péntekünk Bécsben újra, ha van valami jó programajánlatod, vagy bármilyen ötleted, írj nekem!
No és miközben készültem, hogy végre ezt a sok mindent leírjam, láttam, hogy díjazva lettem.
Köszönöm Dorkának, s én ezennel kollektíve adom tovább mindazoknak a blogoknak, melyeket oldalt, az ajánlóban találsz. (Így persze a Pillangó immár két díjjal is büszkélkedhet.)
Szóval gasztroblog. Mert el kell mesélnem, milyen cannelonit készítettünk múlt hétvégén. S receptet még nem tettem ide, most itt az ideje.
Canneloni volt itthon, s a Kedves talált egy receptet, hogyan is kellene megtölteni brokkolival meg csirkehússal. No, ezt egy kissé átgondoltuk, s a következő lett belőle.
A piacon találtunk szép póré- meg újhagymát, no és csirkemellet is, s hogy a töltelék majd összeálljon, vettünk túrót meg tejfölt, s mivel besamel is kell hozzá, tejet is. A csirkemell apró kockákra vagdosása igen időigényes, ám ebben az esetben igen hasznos dolog. Volt itthon kukoricaolaj, az már tapasztalat, ha ebben sütünk, kevésbé illatozik a konyha, a lakás. Miután a kis csirkemellkockák megkapták a kötelező só és bors adagot, ugrottak a serpenyőbe pirulni. Kaptak még egy kis Jolly Joker – Vallomás névre hallgató fűszerkeveréket (amiben a felirat szerint a következő összetevők vannak: só, vöröshagyma, fűszerpaprika, búzafű, pritaminpaprika, bazsalikom, borsikafű, fokhagyma, lestyán, majoranna, oregano, petrezselyem, snidling, zsázsa, fruktóz).
Miután megsültek, helyet cseréltek a serpenyőben a karikára vagdosott póréhagymával, amelyek mellé, mikor már eléggé szétestek és megpuhultak, oda kerültek az újhagyma karikák, s pár gerezd összezúzott fokhagyma is. Ehhez az illatozó halomhoz került a túró, majd egy kis tejföl is, no meg némi Provence-i fűszerkeverék (rozmaring, bazsalikom, oregano, kakukkfű, levendulavirág) és egy kis ’ Montosco mix per aglio, olio, peperonico’. No meg abból az olajban várakozó napon szárított paradicsomból vagdosott apró kockák, melyet még Londonban, a Portobello-n vettünk egy fontért. Kissé összeforraltuk a húskockákkal, s mentek a tésztába.
Az üvegtálba fektetve őket került közéjük némi besamel is. Amit a Kedves úgy készített, hogy először felfőzte a tejet egy kis babérlevéllel meg fokhagymával, s miután kihűlt, ez a fűszeres tej került a mártáskészítő lábasba. Amibe került egy kis reszelt sajt meg só és bors és jó sok szerecsendiót reszeltem hozzá.
Az egész tetejére még sajt került, a tál meg a sütőbe.
S amíg sült, megtaláltam a postafiókomban a narancssárga busztársaság hírlevelét (mert hírlevelet kapni jó), amiben felhívták a figyelmem, ha a hétvégén foglalok jegyet februárra, márciusra vagy áprilisra, akkor 20% kedvezményt adnak. Ebben csak az volt fura, hogy az általuk megjelölt időszakra a Bécsbe szóló jegyek kedvezményesen is drágábbak voltak kb. 10%-kal, mint azok a jegyek, melyeket végül megvettünk. Így hát május elején lesz egy péntekünk Bécsben újra, ha van valami jó programajánlatod, vagy bármilyen ötleted, írj nekem!
No és miközben készültem, hogy végre ezt a sok mindent leírjam, láttam, hogy díjazva lettem.
Köszönöm Dorkának, s én ezennel kollektíve adom tovább mindazoknak a blogoknak, melyeket oldalt, az ajánlóban találsz. (Így persze a Pillangó immár két díjjal is büszkélkedhet.)
2011. február 17., csütörtök
…hogy végre van min aludni
Az ágyunkról – pontosabban annak szállításáról – már írtam itt és itt. Ma végre meg is hozták, igaz, kissé kicsúsztak a vállalt időintervallumból, már vége volt a 11:00 órás híreknek, mikor láttam az ablakból a ház előtt megállni a cég feliratát viselő kocsit.
Mentem le eléjük, mert esélyük nem volt felcsöngetni a kaputelefon, ugyanis mikor mentem az új házhoz, ezt láttam a kapu mellett.
Kissé ideges lettem, de mivel a közös képviselő a házban lakik, gondolom találkozott már a problémával, s intézkedni fog.
Szóval mentem le, ember vigyorgott, nem kell telefonálnia, aztán a ketten felcipelték a lakásba az ágy darabjait. S jó félóra alatt össze is szerelték. Megkérdezte, mikor vesszük használatba, mert ha nem hamar, akkor csak bepakolnák a matracokat a helyükre, de nem csomagolják ki. Ebben maradtunk.
Amúgy rendkívül figyelmesek voltak, mikor bejöttek a lakásba, még a szomszéd lábtörlőjét is használták, utána a miénket is, végül az előszobába letett papírokon is végighúzogatták a lábuk. Vigyáztak a falakra, óvatosan pakolták be a darabokat a szobába, kicsomagolásnál figyeltek a parkettára, s a végén arra is, hogy ne tolják fel az ágyat a falig, ne verje le. S a végén a csomagolóanyagot összepakolták és elvitték magukkal.
Fura, hogy ezen mennyire meglepődik az ember, mert hát minden mestertől ez lenne a természetes. S hiába volt kifizetve a szállítás meg a szerelés, honoráltam az emberek igyekezetét mikor aláírtam a szállítólevelet.
Mentem le eléjük, mert esélyük nem volt felcsöngetni a kaputelefon, ugyanis mikor mentem az új házhoz, ezt láttam a kapu mellett.
Kissé ideges lettem, de mivel a közös képviselő a házban lakik, gondolom találkozott már a problémával, s intézkedni fog.
Szóval mentem le, ember vigyorgott, nem kell telefonálnia, aztán a ketten felcipelték a lakásba az ágy darabjait. S jó félóra alatt össze is szerelték. Megkérdezte, mikor vesszük használatba, mert ha nem hamar, akkor csak bepakolnák a matracokat a helyükre, de nem csomagolják ki. Ebben maradtunk.
Amúgy rendkívül figyelmesek voltak, mikor bejöttek a lakásba, még a szomszéd lábtörlőjét is használták, utána a miénket is, végül az előszobába letett papírokon is végighúzogatták a lábuk. Vigyáztak a falakra, óvatosan pakolták be a darabokat a szobába, kicsomagolásnál figyeltek a parkettára, s a végén arra is, hogy ne tolják fel az ágyat a falig, ne verje le. S a végén a csomagolóanyagot összepakolták és elvitték magukkal.
Fura, hogy ezen mennyire meglepődik az ember, mert hát minden mestertől ez lenne a természetes. S hiába volt kifizetve a szállítás meg a szerelés, honoráltam az emberek igyekezetét mikor aláírtam a szállítólevelet.
2011. február 16., szerda
…hogy fényképes élménybeszámoló van
Összeszedtem magam, a képeim is, megkerestem mindenféle linkeket, szóval következzen most London.
Még korábban terveztük, mit is nézzünk meg, leginkább Andrew Duncan könyveiből, melyekről már írtam. A Kedves talált is egy jó programot: menjünk fel a Big Ben tornyába! Igen ám, de ha utánanézel a neten, megtudod, hogy a Clock Tower tour bizony nem mindenki számára elérhető.
Kedden még dolgoztunk, este becsomagoltunk, szerda reggel még néhány apróságot, aztán elindultunk.
Szerintem kissé késve, már elmúlt egy mikor kiléptünk a lakásból és én olyan vagyok, hogy ha például hétre kell színházba menni, akkor már félhétkor ott akarok lenni, elképzelheted mit éreztem, ha a check-in kettőkor kezdődött Ferihegyen, mert négykor indult a gépünk, s Angyalföldről még el is kellet jutni az egyes terminálig. De sikerült, kettő után pár perccel már ott is voltunk, elszívtam még egy cigit, telefonáltam még egyet, aztán mentünk feladni a bőröndjeinket felvenni a beszállókártyákat, s átesni a biztonsági ellenőrzésen.
Ami nem is tartott olyan sokáig, viszont hiába vettem le a cipőmet, az övemet, nézték meg az órámat, besípoltam, mert a pulóverem cipzárja fém, hát persze hogy motozás lett belőle. Az ember udvarias volt, első kérdése az volt, beszélek-e magyarul, majd az igenlő válasz után terpeszállás, kezek felemelve, nadrág korcán ujjak végigsimítva, leültetve, talpak végigtapogatva, majd miután semmit sem talált, kézi csipogóval nézett végig, s mikor a cipzár sípolt be, mosolyogva megköszönte az együttműködést. Nagy tapasztalat volt, tudtam, hazafelé már pulcsi nélkül kell a kapun átmenni.
S mivel minden igen gyorsan ment, volt egy bő óránk a felszállásig, négykor már a gépen ültünk, átestünk az oktatáson, s megtudtuk, nem tudunk időben indulni. Végül majd’ háromnegyed órás késéssel sikerült, meg is beszéltük a Kedvessel, még jó, hogy hétkor indul majd a buszunk Lutonból, azt biztos el fogjuk érni.
Amit aztán sikerült is, bár nem volt egyszerű. Mert miután leszállt a gép, nem kapott lépcsőt, elnézést kért a kapitány, de aztán a csomagjaink hamar megszereztük, s meg is találtuk az easybus indulási helyét, de az hét előtt pár perccel még üres volt. Mellette viszont ott állt a Green Line-é, s míg én elszívtam egy cigit, a Kedves megérdeklődte az ott lévő embertől, ugyan, tud-e valamit az easybus-ról, mire a válasz: This is easybus. Na igen. Az oldalán ott volt, hogy partnership with easyjet, fejenként £ 2.00 volt a jegyünk, s ugyanazzal a busszal mentünk be a városba, mintha tizenvalahányért vettünk volna.
A csütörtök akklimatizálódással kezdődött, elmentünk a Kilburn High Road-ra, ahol sok – emlékeink szerint – olcsó bolt van, találtunk is egyfontos boltokban mindenféle jó dolgokat. Például egy tucat Kodak ceruzaelemet, mindenféle méretű vákuumzsákot, melyekbe majd az új lakásban jól el lehet pakolni a cuccainkat, csokikat, meg mindent, amit el lehet képzelni, még csábos alsóneműket is a közelgő február 14.-re tekintettel. Nagyon más a minőség, a kínálat, mint itthon a kétszázötven forintos boltok.
Este azért még elmentünk a British Museumba megnézni a
Picasso to Julie Mehretu kiállítást, utána még bóklásztunk, láttunk kicsomagolt múmiát is, meg órákat, ahonnan kizavartak minket a záróra miatt, így aztán csak ezt az egy képet lőttem.
Pénteken Notting Hill-be mentünk, piacozni a Portobello Road-ra.
Útközben ezt találtam.
A Kedves nekem meg egy szemüvegkeretet, £ 10.00 volt, s mikor felpróbáltam, láttam, ez egy Gant… Itthon megkerestem a neten és néztem, hogy mennyibe is kerül(ne, ha nem piacon vettük volna).
S persze a Portobello Road-on rengeteg mindent árulnak.
És önfényképet is muszáj készíteni.
S más tükröt is, az egyik mellett például távcsövet nézegettek.
A másikkal szemben meg egy kávézó van.
És még Scrabble is található egy házfalon.
Piacozás után a Monumentet mentünk megmászni, és annyira hideg volt, hogy a tövében még a galambok is fáztak.
Viszont fentről bámulatos a kilátás.
Ez itt a Kedves kedvenc képe:
Miképp a Lloyds székháza, és az Uborka is, melyeket utána néztünk meg. Előbbi arról híres, hogy minden lift meg lépcső meg vezeték az épületen kívül fut. Utóbbi meg szinte mindenhonnan látható, igen jellegzetes.
Késő délután még elmentünk Greenwich-be, mert van ott egy könyvesbolt, ahol már jártunk néhányszor, és £ 2.00 volt minden könyv. Most Cynthia Lennon John című könyvét találtam meg, a fülszöveget elolvasva azt mondtam, ez nekem kell! A Kedves meg egy Churchill fényképes életrajzra lelt, s azt sem lehetett otthagyni.
Szombaton is piacoztunk, Camden-ben. Ahol még a próbababák is furcsák.
És mindenfelé vannak boltok.
És nem mindig tartják be a szabályokat.
Viszont az ember egy harisnyaboltban megtalálhatja az álmát.
És a világ legjobb boltját is itt hirdetik.
A rengeteg kifőzde közül meg valamivel ki kell tűnni, ezen a helyen érdekesen lehet leülni enni.
S persze nem lehet nem turistafotót készíteni.
Este még elmentünk a Covent Garden-hez, ahol hihetetlenül jó faliórákat láttunk, de nem tudtunk dönteni a két árus között, úgyhogy olyat nem vettünk, csak az egyik kedvenc teámból egy dobozzal
S még vasárnap is piacozás volt, ezt D.-vel beszéltem meg (ki ugye volt cs. most meg b.-nő), a Liverpool Station-nél találkoztunk, s járkáltunk, nézelődtünk, vásárolgattunk. Elvitt a kedvenc boltjába is, ahol ugyan nem vettünk semmit, viszont kaptunk forró italt, a hidegre való tekintettel.
Errefelé is vannak érdekes üzletek.
Meg érdekes szobrok, melyekbe az ember belefotózza magát meg a mellette elrohanó embert.
És a Brick Lane-en tömeg van.
Meg elmaradhatatlan turistafotó.
No meg igen érdekes tábla.
Csak a miheztartás végett…
Hétfőn a Sommerset House-ban kezdtünk, mert egyrészt még nem jártunk a Temze partján, másrészt az ott található Courtauld Gallerybe hétfőnként 10:00 és 14:00 óra között ingyenes a belépés. És rengeteg csodát láttunk. Esett le az állam, hogy a gimnáziumi művészettörténet (elnézést, rajz és műalkotások elemzése volt a hivatalos megnevezés) órákon a könyvben látott képek közül mennyi van itt.
Aztán elsétáltunk a Temple környékére, ami rendesen útvesztő, mindenféle apró sikátorokkal.
S persze erre is találtunk olyan könyvesboltot, ahonnan minden ki akartak pucolni, £ 1.00 volt a királynő koronázási könyve rengeteg fotóval, egy DVD Joe Stummer-ről (amihez még könyvecske és CD is járt, utóbbin interjúkkal, jó lesz az szövegértést gyakorolni), s a Kedves is talált egy szakácskönyvet.
Még itthon kinéztem magamnak a V&A-ban a Shadow Catchers kiállítást, s bőven megérte a £ 5.00 amit belépőjegyre cseréltem.
S persze, lehet fényképezni a múzeumban, de mi inkább a szánkat tátottuk, s igazából ez az egy kép az, ami igazán tetszik nekem.
No és a V&A-tól nincs messze a Harrods, amit este különösképp le kell fényképezni.
Kedden megint csak eltervezett programok voltak.
Aki Harry Potter fan, annak kötelező gyakorlat a King’s Cross-on a 9 ¾ vágány. Igen ám, de mit tegyen, ha a 9. és a 10. között nem talál semmit, mert átépítik a pályaudvart? Morog, s otthagyja az egészet. És ha már a metróállomás is egyben van a két pályaudvaron, készít egy ilyen képet.
Viszont a Kedvese nagyon kedvesen megkérdez egy építőmunkást, merre is van a nevezetes hely, mire az kedvesen elvezeti őket oda. Ami csalódás, mert az átépítés miatt nagyon igénytelen.
Ezután már csak az volt a bajom, hogy eleredt az eső. De a British Library-ig nem kellett sokat gyalogolni. Az Evolving English kiállítást is itthon néztem még ki.
Bő három órán át voltunk benn. Hallgattunk középkori angol szöveget, melyet a képernyőn közben olvastunk, láttunk mindenféle nagyon őrzött nyomatokat, könyveket. S fülhallgatón lehetett hallgatni Churchill, Gandhi, és mások beszédeit, meg zenéket is, miközben a képernyőt nyomogatva megtudhattál érdekes dolgokat a beszélőről/éneklőről, s még a szöveget is olvashattad közben.
A Kedvesnek ez a szám tetszett meg nagyon.
Visszamentünk még a Covent Garden-hez is, mert a két órás közül megegyeztünk, melyik is mutatna majd jól az új lakásban az étkezőasztal mellett. De sajna az a boltos nem volt ott, csak a másik. És azok közül nem tudtunk dönteni, no meg el is szontyolodtam ezen. Viszont az áruslányt fűzte egy srác. Az, aki reggel beugrott mellénk a metróba, úgy, hogy majd’ hasra vágódott. Érdekes, mert ugyan mekkora esélye van annak egy akkora városban, hogy egy nap kétszer találkozol ugyanazzal az idegennel, a város két különböző pontján?
Este megnéztük a Temzét meg London szemét.
Szerdán visszamentünk Kilburn-be, mert be kellett szerezni az olcsó boltokban még pár apróságot, és beugrottunk abba a boltba is, aminek a kirakatában a Kedves a buszon ülve látott egy szép kardigánt. Na, azt nem hoztuk el, viszont £ 15.00 volt egy kabát és pulcsi, melyek nagyon jól állnak neki.
S mivel falióra nélkül nem lehet hazajönni, harmadszor is elmentünk a Covent Garden-hez, ahol megint csak a lányt találtuk, akinél végül megvettük ezt az órát.
Nehéz döntés volt, a honlapjukon láthatod, mennyi félét készítenek.
A lány megértően várta, melyiket is visszük majd el, beszélgetett velünk, s miután a kérdésére, hogy honnan is jöttünk, megtudta, Magyarországról, vigyorgott, hogy akkor szomszédok vagyunk, mert ő meg Romániából. S megtudtuk, a férje az óragyáros.
Csütörtökön korán kelés volt, 8:50-re ott kellett lenni a busznál, ami vitt ki minket Lutonba. Leszállva láttuk, hogy az easy megállójában ki van írva, hogy az utasok a Green Line megállójában lesznek szíves felszállni… Hogy ezt mikor megérkeztünk miért nem vettük észre?
A gép délben indult, volt rengeteg időnk, a csomagjaink súlyhatáron belül voltak, a biztonsági ellenőrzés pörgött rendesen (miután rutinosan levettem a fémcipzáras pulóverem).
S mivel napsütéses jó idő volt, muszáj volt ablak mellé ülni és fotózni.
A vidéki Angliát.
Hajót.
Azt, hogy a felhők felett mindig kék az ég.
S azt is, hogy Csehország milyen havas.
No meg a felhőpaplant is, mielőtt belesüllyedt volna a repülőgép.
Amin átérve már a szürke Ferihegyen is voltunk.
Még korábban terveztük, mit is nézzünk meg, leginkább Andrew Duncan könyveiből, melyekről már írtam. A Kedves talált is egy jó programot: menjünk fel a Big Ben tornyába! Igen ám, de ha utánanézel a neten, megtudod, hogy a Clock Tower tour bizony nem mindenki számára elérhető.
Kedden még dolgoztunk, este becsomagoltunk, szerda reggel még néhány apróságot, aztán elindultunk.
Szerintem kissé késve, már elmúlt egy mikor kiléptünk a lakásból és én olyan vagyok, hogy ha például hétre kell színházba menni, akkor már félhétkor ott akarok lenni, elképzelheted mit éreztem, ha a check-in kettőkor kezdődött Ferihegyen, mert négykor indult a gépünk, s Angyalföldről még el is kellet jutni az egyes terminálig. De sikerült, kettő után pár perccel már ott is voltunk, elszívtam még egy cigit, telefonáltam még egyet, aztán mentünk feladni a bőröndjeinket felvenni a beszállókártyákat, s átesni a biztonsági ellenőrzésen.
Ami nem is tartott olyan sokáig, viszont hiába vettem le a cipőmet, az övemet, nézték meg az órámat, besípoltam, mert a pulóverem cipzárja fém, hát persze hogy motozás lett belőle. Az ember udvarias volt, első kérdése az volt, beszélek-e magyarul, majd az igenlő válasz után terpeszállás, kezek felemelve, nadrág korcán ujjak végigsimítva, leültetve, talpak végigtapogatva, majd miután semmit sem talált, kézi csipogóval nézett végig, s mikor a cipzár sípolt be, mosolyogva megköszönte az együttműködést. Nagy tapasztalat volt, tudtam, hazafelé már pulcsi nélkül kell a kapun átmenni.
S mivel minden igen gyorsan ment, volt egy bő óránk a felszállásig, négykor már a gépen ültünk, átestünk az oktatáson, s megtudtuk, nem tudunk időben indulni. Végül majd’ háromnegyed órás késéssel sikerült, meg is beszéltük a Kedvessel, még jó, hogy hétkor indul majd a buszunk Lutonból, azt biztos el fogjuk érni.
Amit aztán sikerült is, bár nem volt egyszerű. Mert miután leszállt a gép, nem kapott lépcsőt, elnézést kért a kapitány, de aztán a csomagjaink hamar megszereztük, s meg is találtuk az easybus indulási helyét, de az hét előtt pár perccel még üres volt. Mellette viszont ott állt a Green Line-é, s míg én elszívtam egy cigit, a Kedves megérdeklődte az ott lévő embertől, ugyan, tud-e valamit az easybus-ról, mire a válasz: This is easybus. Na igen. Az oldalán ott volt, hogy partnership with easyjet, fejenként £ 2.00 volt a jegyünk, s ugyanazzal a busszal mentünk be a városba, mintha tizenvalahányért vettünk volna.
A csütörtök akklimatizálódással kezdődött, elmentünk a Kilburn High Road-ra, ahol sok – emlékeink szerint – olcsó bolt van, találtunk is egyfontos boltokban mindenféle jó dolgokat. Például egy tucat Kodak ceruzaelemet, mindenféle méretű vákuumzsákot, melyekbe majd az új lakásban jól el lehet pakolni a cuccainkat, csokikat, meg mindent, amit el lehet képzelni, még csábos alsóneműket is a közelgő február 14.-re tekintettel. Nagyon más a minőség, a kínálat, mint itthon a kétszázötven forintos boltok.
Este azért még elmentünk a British Museumba megnézni a
Picasso to Julie Mehretu kiállítást, utána még bóklásztunk, láttunk kicsomagolt múmiát is, meg órákat, ahonnan kizavartak minket a záróra miatt, így aztán csak ezt az egy képet lőttem.
Pénteken Notting Hill-be mentünk, piacozni a Portobello Road-ra.
Útközben ezt találtam.
A Kedves nekem meg egy szemüvegkeretet, £ 10.00 volt, s mikor felpróbáltam, láttam, ez egy Gant… Itthon megkerestem a neten és néztem, hogy mennyibe is kerül(ne, ha nem piacon vettük volna).
S persze a Portobello Road-on rengeteg mindent árulnak.
És önfényképet is muszáj készíteni.
S más tükröt is, az egyik mellett például távcsövet nézegettek.
A másikkal szemben meg egy kávézó van.
És még Scrabble is található egy házfalon.
Piacozás után a Monumentet mentünk megmászni, és annyira hideg volt, hogy a tövében még a galambok is fáztak.
Viszont fentről bámulatos a kilátás.
Ez itt a Kedves kedvenc képe:
Miképp a Lloyds székháza, és az Uborka is, melyeket utána néztünk meg. Előbbi arról híres, hogy minden lift meg lépcső meg vezeték az épületen kívül fut. Utóbbi meg szinte mindenhonnan látható, igen jellegzetes.
Késő délután még elmentünk Greenwich-be, mert van ott egy könyvesbolt, ahol már jártunk néhányszor, és £ 2.00 volt minden könyv. Most Cynthia Lennon John című könyvét találtam meg, a fülszöveget elolvasva azt mondtam, ez nekem kell! A Kedves meg egy Churchill fényképes életrajzra lelt, s azt sem lehetett otthagyni.
Szombaton is piacoztunk, Camden-ben. Ahol még a próbababák is furcsák.
És mindenfelé vannak boltok.
És nem mindig tartják be a szabályokat.
Viszont az ember egy harisnyaboltban megtalálhatja az álmát.
És a világ legjobb boltját is itt hirdetik.
A rengeteg kifőzde közül meg valamivel ki kell tűnni, ezen a helyen érdekesen lehet leülni enni.
S persze nem lehet nem turistafotót készíteni.
Este még elmentünk a Covent Garden-hez, ahol hihetetlenül jó faliórákat láttunk, de nem tudtunk dönteni a két árus között, úgyhogy olyat nem vettünk, csak az egyik kedvenc teámból egy dobozzal
S még vasárnap is piacozás volt, ezt D.-vel beszéltem meg (ki ugye volt cs. most meg b.-nő), a Liverpool Station-nél találkoztunk, s járkáltunk, nézelődtünk, vásárolgattunk. Elvitt a kedvenc boltjába is, ahol ugyan nem vettünk semmit, viszont kaptunk forró italt, a hidegre való tekintettel.
Errefelé is vannak érdekes üzletek.
Meg érdekes szobrok, melyekbe az ember belefotózza magát meg a mellette elrohanó embert.
És a Brick Lane-en tömeg van.
Meg elmaradhatatlan turistafotó.
No meg igen érdekes tábla.
Csak a miheztartás végett…
Hétfőn a Sommerset House-ban kezdtünk, mert egyrészt még nem jártunk a Temze partján, másrészt az ott található Courtauld Gallerybe hétfőnként 10:00 és 14:00 óra között ingyenes a belépés. És rengeteg csodát láttunk. Esett le az állam, hogy a gimnáziumi művészettörténet (elnézést, rajz és műalkotások elemzése volt a hivatalos megnevezés) órákon a könyvben látott képek közül mennyi van itt.
Aztán elsétáltunk a Temple környékére, ami rendesen útvesztő, mindenféle apró sikátorokkal.
S persze erre is találtunk olyan könyvesboltot, ahonnan minden ki akartak pucolni, £ 1.00 volt a királynő koronázási könyve rengeteg fotóval, egy DVD Joe Stummer-ről (amihez még könyvecske és CD is járt, utóbbin interjúkkal, jó lesz az szövegértést gyakorolni), s a Kedves is talált egy szakácskönyvet.
Még itthon kinéztem magamnak a V&A-ban a Shadow Catchers kiállítást, s bőven megérte a £ 5.00 amit belépőjegyre cseréltem.
S persze, lehet fényképezni a múzeumban, de mi inkább a szánkat tátottuk, s igazából ez az egy kép az, ami igazán tetszik nekem.
No és a V&A-tól nincs messze a Harrods, amit este különösképp le kell fényképezni.
Kedden megint csak eltervezett programok voltak.
Aki Harry Potter fan, annak kötelező gyakorlat a King’s Cross-on a 9 ¾ vágány. Igen ám, de mit tegyen, ha a 9. és a 10. között nem talál semmit, mert átépítik a pályaudvart? Morog, s otthagyja az egészet. És ha már a metróállomás is egyben van a két pályaudvaron, készít egy ilyen képet.
Viszont a Kedvese nagyon kedvesen megkérdez egy építőmunkást, merre is van a nevezetes hely, mire az kedvesen elvezeti őket oda. Ami csalódás, mert az átépítés miatt nagyon igénytelen.
Ezután már csak az volt a bajom, hogy eleredt az eső. De a British Library-ig nem kellett sokat gyalogolni. Az Evolving English kiállítást is itthon néztem még ki.
Bő három órán át voltunk benn. Hallgattunk középkori angol szöveget, melyet a képernyőn közben olvastunk, láttunk mindenféle nagyon őrzött nyomatokat, könyveket. S fülhallgatón lehetett hallgatni Churchill, Gandhi, és mások beszédeit, meg zenéket is, miközben a képernyőt nyomogatva megtudhattál érdekes dolgokat a beszélőről/éneklőről, s még a szöveget is olvashattad közben.
A Kedvesnek ez a szám tetszett meg nagyon.
Visszamentünk még a Covent Garden-hez is, mert a két órás közül megegyeztünk, melyik is mutatna majd jól az új lakásban az étkezőasztal mellett. De sajna az a boltos nem volt ott, csak a másik. És azok közül nem tudtunk dönteni, no meg el is szontyolodtam ezen. Viszont az áruslányt fűzte egy srác. Az, aki reggel beugrott mellénk a metróba, úgy, hogy majd’ hasra vágódott. Érdekes, mert ugyan mekkora esélye van annak egy akkora városban, hogy egy nap kétszer találkozol ugyanazzal az idegennel, a város két különböző pontján?
Este megnéztük a Temzét meg London szemét.
Szerdán visszamentünk Kilburn-be, mert be kellett szerezni az olcsó boltokban még pár apróságot, és beugrottunk abba a boltba is, aminek a kirakatában a Kedves a buszon ülve látott egy szép kardigánt. Na, azt nem hoztuk el, viszont £ 15.00 volt egy kabát és pulcsi, melyek nagyon jól állnak neki.
S mivel falióra nélkül nem lehet hazajönni, harmadszor is elmentünk a Covent Garden-hez, ahol megint csak a lányt találtuk, akinél végül megvettük ezt az órát.
Nehéz döntés volt, a honlapjukon láthatod, mennyi félét készítenek.
A lány megértően várta, melyiket is visszük majd el, beszélgetett velünk, s miután a kérdésére, hogy honnan is jöttünk, megtudta, Magyarországról, vigyorgott, hogy akkor szomszédok vagyunk, mert ő meg Romániából. S megtudtuk, a férje az óragyáros.
Csütörtökön korán kelés volt, 8:50-re ott kellett lenni a busznál, ami vitt ki minket Lutonba. Leszállva láttuk, hogy az easy megállójában ki van írva, hogy az utasok a Green Line megállójában lesznek szíves felszállni… Hogy ezt mikor megérkeztünk miért nem vettük észre?
A gép délben indult, volt rengeteg időnk, a csomagjaink súlyhatáron belül voltak, a biztonsági ellenőrzés pörgött rendesen (miután rutinosan levettem a fémcipzáras pulóverem).
S mivel napsütéses jó idő volt, muszáj volt ablak mellé ülni és fotózni.
A vidéki Angliát.
Hajót.
Azt, hogy a felhők felett mindig kék az ég.
S azt is, hogy Csehország milyen havas.
No meg a felhőpaplant is, mielőtt belesüllyedt volna a repülőgép.
Amin átérve már a szürke Ferihegyen is voltunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
