Sok oka van (lehet) annak, ha az ember nem ír. Az egyik az, hogy annyi minden történik, hogy nincs ideje rá. Aztán meg, mikor már lenne, az annyi minden közül nem tud dönteni. Mármint abban az értelemben, hogy azok közül miket is írjon meg. S mire elszánja magát, akkor meg újra történik vele annyi minden, hogy nincs ideje, illetve ami van, azt a postafiókjának a pucolásával tölti, ha meg kicsit több, akkor a facebook-ra is ránéz. S gyorsan megoszt néhány linket, videót, képet, gondolatot, dob néhány lájkot. Mert az mobilabb, mint ez. Ugyanakkor ez meg kedvesebb a szívének, mint az. De persze ehhez idő kell, gondoskodás. (Hirtelen gondolat: a blogírást a tamagocsihoz hasonlítani; bármelyiket is hanyagolod, döglődik.)
Szóval a sokminden.
Szeretem az újlakást! Mert a legnagyobb változás, hogy átköltöztünk. Ami egy kicsit döcögött, de most már a lakcímkártyám is új. Mondjuk a HVG kissé hektikusan érkezik, eddig el voltam kényeztetve, hogy minden csütörtök reggel megtalálom a postaládában. Na, most ez úgy néz ki, hogy erről le kellett mondanom. Leginkább hétvégén kerül a postaládába, de van, hogy hétfőn jelentkezem a terjeszt@ címen, sajnos az előző heti szám nincs sehol. Erre küldenek egy kiadói példányt, ami két nap múlva érkezik, általában együtt az előfizetettel. S mivel azt ígérik, szólnak a terjesztőnek, ezért a következő egy vagy két szám időben (azaz péntek este vagy szombaton, esetleg vasárnap) jön is, aztán újra jelentkezem a terjeszt@ címen, hogy sajnos az előző heti szám sehol… De legalább nem fullad rutinba az újságolvasás.
Az újlakás amúgy nagyobb, és a Kedves szerint hidegebb. Merthogy eddig a harmadikon laktunk (lift nincs), déli fekvésű kis garzonban, amit reggeltől estig sütött a Nap. Most meg az elsőn lakunk (és még a garázsban is megáll a lift), és a nappali meg a konyha ablaka néz délre, de leginkább a vele szemben lévő ház folyosójára, lehet nézni, hogyan mennek el otthonról, vagy épp hogyan érkeznek haza. Meg lehet még látni, hogyan próbálják eladni a még üres lakásokat. A hidegebbet én annyira azért nem érzem, bár van felettünk olyan erkély, amire irigykedve nézek, hogy őket még süti a Nap, mikor nálunk már árnyék van, de ha arra gondolok, hogy milyen jó lesz majd, ha öreg leszek, és nem működik a lift, és gyalogolni kell, akkor annyira már nem rossz. Miképp az sem, hogy a kádunk a fürdőben is alacsonyabban van, ami lehet, gyerekfürdetésnél nem a legszerencsésebb, de hajlott korban könnyebb ki-bemászni, az biztos. No és a konyhát is szeretem. Bár néha még keresem, mit hova tettünk, minek hol a helye, de az indukciós főzőlap az valami csoda! A fürdőben meg tudunk egyszerre fogat mosni, mert két mosdónk van, viszont tükör még nincs, így borotválkozni ritkán szoktam. Eddig kétszer, egyszer vakon, egyszer meg kis piperetükörrel, amit az autó kapott egyszer ajándékba, s most átvittük a régi lakásból az újba. Igazából egy tükrünk van, pontosabban kettő, a hálóban lévő nagy ruhásszekrény ajtóin. Ja, és pár napja a kezemben maradt ennek a szekrénynek az egyik ajtaja (szerencsére nem a nagy tükrös, hanem egy kisebb), így most nem kell ajtót nyitogatnom, ha inget választok magamnak, csak megállok a szekrény előtt.
Persze vannak még olyan bútorok, melyek még nincsenek, kell még étkezőasztal meg székek, aztán sok-sok könyvespolc, hogy a barátom garázsában évek óta pihenő sok dobozt kipakolva újra láthassam a könyveim (tényleg, kedves barátom, igyekszem majd úgy helyet teremteni az újlakásban, hogy mihamarabb felszabaduljon a hely nálad!), de ahhoz a most még tele lévő dobozokból ki kellene pakolni, ami nem egyszerű. Mert ugye hétköznaponként az ember dolgozni jár, s mire hazaér, addigra már a pakoláshoz nincs sok kedve, s újabb (pontosabban régebbi) dobozok akkor férnek majd el, ha amik most vannak, azok eltűnnek végre. Hétvégén meg a régi lakással voltunk elfoglalva, merthogy nyaralás előtt jelentkezett a Kedves kolléganőjének a barátnőjének a barátnője, hogy kivenné. Meg is nézte, telefonon meg is egyeztek, aztán mikor visszajöttünk a nyaralásból (erről is írok majd mindjárt), akkor a lány lemondta. De ekkorra már pakoltunk ott elég sokat, meg apósom el is kezdte a festést meg az ajtók mázolását. Aztán mikor a végén járt, anyósom kerített egy fiatalembert, aki a barátnőjével eljött megnézni, aztán egy hét múlva, mikor visszapakoltunk, újra, s már akarták is fizetni a kauciót. Mondjuk ott még a fürdőből kell néhány dolgot elhozni, meg a konyhából jó sok dolgot (hihetetlen mennyi olyan cucca van az embernek, amit nem használ, vagy amit használna, de az új indukciós főzőlapon nem tud, no meg lecseréltük az étkészletet is, a fehér tányérok helyett most üvegek vannak, melyeket nagyon sok éve vettünk akciósan Keszthelyen, mikor megnyílt ott egy Spar, direkt úgy, hogy azt majd az újlakásban használjuk, merthogy akkor épp nem messze onnan nyaraltunk, meg lecseréltük az evőeszközöket is, melyeket még nászajándékba kaptunk az Ikeából, aztán pár hónapja láttuk akciósan is, vettünk egy újabb szettet). S mivel a fiatalok szeptember elsején már ott aludnának, előtte meg már hoznának cuccokat, bizony a következő hétvégék is pakolással telnek majd. Mellesleg egy kis önfény. Kedves küldött át szerződéstervezeteket, azokból összeraktam egy szerződést, amit a leendő bérlők elolvasva nem emeltek kifogást. (Jó, a Kedves egy pár dolgot még beleírt, de azok igazából csak adatok voltak.) Lehet, jogot kéne tanulnom, másfél órát foglalkoztam vele, s ha mondjuk ügyvéd lennék, igen jó órabért szakíthatnék egy-egy szerződés megírásával.
A nyaralásunk az nagyon jó volt. Balaton, strand, vitorlás. Tíz napból az utolsó kettő ami nem ilyen. S ahhoz képest, hogy naponta háromszor kaptunk enni, másfél kilót fogytam. Vitorlázni amúgy nagyon jó, főleg, hogy ingyér’ van, merthogy a Kedves dolgozójáé az üdülő, meg a hajó is. Egyedül a kapitányt kell elviselni, ki kissé fura ember, nem valami beszédes, illetve ha az, akkor meg kissé egyszerű, de ha az ember ingyér’ vitorlázik a Balatonon, akkor ne legyen válogatós a személyzetet illetően, hanem élvezze ahogy szeli a habokat, már amikor van szél, mert ha nincs, s csak ringatózik a hajó, az annyira nem kellemes. Mert nincs árnyék, hová menekülhetne. S mivel még fürdőruhát sem vitt magával, marad csendes szemlélődés.
A nyaralás még meglepetést is tartogatott a számunkra, a legdurvább egy vödör esővíz képében jelentkezett. Merthogy az éjszakai vihar után a strandon az egyik büfénél vödrökkel merték a hatalmas pocsolyákból a székek meg az asztalok közül a vizet, s mikor elhaladtunk mellettük, az egyik figyelmetlen kis köcsög, hiába szóltak neki, lendítette a teli vödröt, ami ahogy kell, telibe kapott minket. Csak egy kicsit voltam ideges, valahogy nem volt kedvem vihogni, bár ha a youtube-on láttam volna, valaki mással, akkor biztos küldtem volna tovább emilben a vicces videó linkjét.
Voltunk Alsóőrsön is, a Szöszi nevű cukrászdában, melyet sok éve fedeztünk fel, s ahol most a személyzet nem volt valami udvarias, viszont a vanília fagyi az még mindig hihetetlenül jó. Sétáltunk is a strandon, simán be lehetett menni, mert hideg volt, és nem szedtek belépőjegyet. Meg a Kedves nosztalgiázott, mert mikor kicsi volt, arra nyaralt a szüleivel.
No és vittem magammal Churchill Angol ajkú népek történetét, ha ismered, talán megérted, hogy csak a harmadáig jutottam a tíz nap alatt. S ha már könyv. Ma megrendeltem Csernok Attila új könyvét (Mint patak a sziklák közt), György Pétertől Az apám helyett-et és Pavol Rankov-tól a Szeptember elsején (vagy máskor)-t. Mindezt az Alexandrától, annak ellenére, hogy a Facebook-on feltettek egy olyan kérdést, miszerint van-e olvashatatlan könyv? Ezen kissé elgondolkodtam, pont egy ilyen cég, pont egy ilyen kérdéssel? De ha a webáruházban 15% a kedvezmény, akkor az ember a pénztárcájára gondol, s nem az elveire. Majd lesz mit olvasnom Prágába menet a buszon.
Merthogy szeptemberben a házassági évfordulónkat majd ott ünnepeljük. Ami úgy történt, hogy a Kedves regisztrált mindenféle kuponos oldalakon, s kap mindenféle hírleveleket mindenféle akcióról, s mivel igen kedvező áron, igen jó helyen (a Vencel téren lévő szecessziós, Evropa névre hallgató szállodában) ajánlottak két éjszakát félpanzióval, hát vettünk egyet. Aztán buszjegyet is (a kedvező árról: a szállás 10,000 Ft-tal volt drágább, mint kettőnknek a busz). Ja, és Kevin, a szállodából a foglalásunkat igen szűkszavúan igazolta vissza: "we hereby confirm your reservation, sincerely". Ennyi. Aztán meg elkezdtem véleményeket keresni a neten a szállodáról, s mikor olvastuk a Kedvessel, hogy volt, akinek nagyon bejött, volt aki meg ki volt borulva, hát megegyeztünk, nem kéne ezt erőltetni, majd ott leszünk, aztán meglátjuk. Én bárhol elalszom, csak legyen tiszta az ágynemű meg ne legyen közös a fürdő és a wc. A foglalásunk elvileg ilyen, de majd fogok írni róla. Mindenesetre én már nagyon várom, a knédlit imádom, a káposztát már kevésbé, a sört meg egyáltalán nem, s Prágában utoljára akkor voltam, mikor még szocializmus volt, s még Csehszlovákia fővárosa volt.
Ez egyébiránt érdekes volt, mert a szállodában, ahol laktunk, minden reggel fizetni kellett a reggeliért, a szüleimmel meg a nagyszüleimmel voltunk, s arra emlékszem, a nyelvi korlátok miatt, az étlapról egyedül a "ham and eggs" volt érthető, hát mindenki azt evett. Az első reggel még három tojás volt két nagy szelet sonkán. Aztán mivel nagyapám nem adott borravalót, másnap már csak két tojás a két szelet sonkán, s mivel a borravaló megint elmaradt, az utolsó napon már csak egy szelet sonka volt a két tojás alatt. S persze minden nap ugyanarról az összegről szólt ám a számla... Aztán mikor mentünk a vonathoz, azt taxival kellett. Kettővel, mert hatan annyiba fértünk be. A két sofőr meg valamit megbeszélhetett, mert valahogy igen hosszúnak tűnt az út, a végén a számla meg igen magasnak. Erre a nagyapám dühösen lecsapta az egyik motorháztetőre az összeg negyedét, amit még így is sokallt, s ellentmondást nem tűrve közölte: "C'est assez pour vous deux!". Merthogy nagyanyám parancsba adta, csak franciául beszélhetünk, mert a csehszlovákok nem szeretik a magyarokat, s ha magyar beszédet hallanak, akkor ki lesz velünk babrálva. Nagyanyám amúgy remekül megértette magát más nyelveken is, nekem nagyon tetszett, hogy a DDR az a Dajcse Demokratikus Répüblik volt neki. S annak ellenére, hogy csak a franciát bírták, tényleg elintéztek nagyapámmal mindig mindent, akár germán, akár szláv nyelvterületen.
A nyelvekről meg az jutott eszembe, hogy június végén említettem a B2 zárótesztjét, amiről megjött a tanárnénitől az emil. Oral part 98%, written part 85%. Nem akartam ám elhinni, mert írásbelin jobbra számítottam, a szóbelin meg úgy éreztem, nem voltam olyan jó. De ha már ennyire értékeltek… Akkor elhatároztam, hogy majd nyáron szépen csinálgatok nyelvtani teszteket, vettem könyvet, melyet tanárnéni ajánlott, s néha bizony hasznos volt egy-egy teszt előtt, de most azt mondtam, én bizony végigcsinálom az egész könyvet, mert kell a nyelvtani ismétlés. Merthogy már csak ez a hetem szabad, meg a következő, aztán 22.-én kezdődik a nyelvi tréning, ami majd a nyelvtani tudást hivatott rendszerezni. A csoportból ketten már biztosan megyünk, egy leányzó biztos nem, de azért jó lenne, ha lenne ez a négyhetes, rám férne. S eddig még nem jelentkezett az iskola, hogy nem indul… Aztán szeptember közepén meg nekiugrunk egy TELC B2 előkészítőnek. Mert három év után én azért már megnézném mennyit is tudok. Mert hát az egy dolog, milyen eredményeim vannak a nyelviskolában, azért ez más.
Úgyhogy most megyek is a tesztkönyvemhez.
