...hogy káromkodni kéne

(Ordítani legalább.)

Tegnap délelőtt a főnököm hozta a hírt: kolléganőnk reggel meghalt.

Néhányan furcsának találták sokszor őt, én mindig jókat beszélgettem vele. Olvasnivalókat cseréltünk. Egyszer bevásárolt több kiló Vámos Miklós könyvet, egy nagy zacskót nyomott a kezembe. Mikor beteg lett, a férje hozta be a nála lévő Spiró és Parti Nagy könyveim.

Aztán eltűnt, jöttek a hírek, hogy az orvosok eltiltották az elektromos kütyüktől, s hogy a műtét sikerült, bár a fél tüdejét kivették. Hogy túl van a kemoterápián, de próbálkozik alternatív gyógymódokkal is.

Egyszer benn volt a főnöknél is, felmondott. A főnök akkor nem látta túl letörtnek, s szerinte a parókát sem lehetett észrevenni.

Két évvel volt idősebb nálam.

Délután mesélem otthon a Kedvesnek - ismerte ő is -, s mondja nekem, milyen Karácsonya lesz a családjának... Beszélgetünk, mikor csörög a telefonja. Anyukája hívása, ilyentájt szokta a kórházból jövet, merthogy Kedves nagymamája két hónapja ott van.

Szegény egy ideje már nem kommunikál, bár szombaton mikor mondta neki a Kedves, hozunk másnap hagymalevest, elmosolyodott.

Nézem Kedves arcát ahogy anyukájával beszél, aztán felzokog.

"Meghalt a Mama!"