...hogy az ember csak mosolyog

Történet #1 & #2

Merthogy mindkettő a tegnap a suliban történt.

A tanfolyamon az a szokás, hogy a felénél is írunk tesztet. Csakhogy mivel csekély a létszám, ezért a normálisnál alacsonyabb az óraszám, nem mindenre jut idő, hát a tesztben volt olyan feladat, mely nem volt kötelező, ellenben bónuszpontokat lehetett szerezni.

No, tegnap megkaptuk kijavítva, s mivel én próbálkoztam a nem kötelező gyakorlatokkal is, nem lepődtem meg, hogy a maximális 50 pontból értem el 44-et. Viszont akadt olyan csoporttársnő, ki nemtetszését fejezte ki: hogy is van az, hogy ha csak 6 pontot vesztett, akkor 38-at kapott? Hamar fény derült a rejtélyre, s ezáltal újra kellett számolni a százalékos eredményeket is. Diktáltuk szépen sorban az elért eredményeket, a korábban már említett karrierista kollegina roppant büszke volt az elsőként bemondott 40 ponton felüli tesztjére (ha jól emlékszem, 42), aztán mikor rám került a sor, s meghallott a 44-et, tágranyílt, majd a "hogylehethogyvalakijobbatírtnálam" érzéstől összeszűkült szemekkel kérdezte csodálkozva: 44-ből 44?

Megnyugtattam: 50-ből 44.

No és jött új csoporttárs, dr.-ként bemutatkozva. (No és azt tudjuk, hogy manapság mekkora jelentősége van ennek a címnek.) A maga laza stílusában -magyarul - előadott mondókából megtudtuk, nagyon sokat dolgozik, s eddig azért nem tudott jönni, mert - bár kötetlen a munkaideje - rengeteg a munkája. Hanyagul vette le a bőrjakót, rakta keresztbe a lábát, láthatóvá téve a kiaposott, orrán levert (mű)bőr cipő elkopott talpát. S mikor helyet foglalt, roppant ügyelt rá, hogy az inge bal oldalán látszódjon a gyártó apró logója. (Tudod, a két sötétkék csík között a fehér és piros téglalap.)

Persze aztán mikor már beszélgetnünk kellett egymással angolul, valahogy eltűnt az a hatalmas magabiztosság...

Történet #3
(mely kissé szexista)

Munkahelyen kolleganő panaszkodik reggel, salátát hozott ebédre magának, de mikor az öntetet locsolta rá, fröccsent belőle a pólójára is. Kolléga ezt nem hagyhatta szó nélkül, megjegyezte jó hangosan, látja ám azt a két pöttyöt a póló elején...

...hogy az ember hiába függő

Az úgy van ám, hogy van nekem több gmail-es postafiókom (levelezésre, hírlevelekre, blogolásra...), meg egy hároméves Nokia E51-em, ami persze ma már nem egy geek dolog, mert nem nagyképernyős nyomogatós, meg Symbian-os, szóval igen ódivatú, bár én szeretem. És volt rajta egy remek kis gmail-es java alkalmazás, mely néha azért lefagyott, de mindig újra tudtam telepíteni az m.google.hu oldalról (ahonnan amúgy le lehet szedni a maps-et is, például). Tényleg remek program (volt), mert tudta kezelni egyszerre a több fiókot, s úgy működött, mintha gépen jelentkeztem volna be, minden funkció (keresés, címkék, stb.) működött.

Aztán pár napja közölte velem, hogy akkor ő most először töltődik be és kéri a türelmem. Hm. Aztán meg el sem indult, ki sem tudtam lépni belőle, csak néztem bambán az üres képernyőt... Majd rákerestem mindenféle fórumokon, ahol azt olvastam, hogy a Google immár tesz nagy ívben a Symbianosokra (egy helyen nem is csodálkoztak rajta, azok után, hogy először maga a Nokia tette ezt meg...), de hát azért szerintem van pár ember, aki ilyen platformon szeretné elérni ilyen könnyen a leveleit.

Persze ha androidos lenne a telefonom, vagy IOS futna rajta, akkor letölthetném ezt az applikációt, ezt olvastam nem egy mobilalkalmazásokat emlegető hivatalos Google oldalon.

Így hát nem marad más, mint hogy böngészőben nézegessem a leveleim a mobilomon, vagy gépen, vagy váltsak androidra (ami valahogy nem opció), vagy iPhone-ra (ami szintén, bár inkább vágyott dolog).

Mindenesetre köszönet jár mindenkinek, aki ennyire nem törődik ennyi szerencsétlen S60-as felhasználóval.

…hogy az olvasásról írni kell

Az írásról meg olvasni. Például Hegedűs Gézát (A költői mesterség: bevezetés a magyar verstanba). De ez csak egy zárójeles megjegyzés.

Szóval az olvasás. Nemrég angolon remek feladatot kaptunk (még egy tankönyv is lehet jól megírva!), tíz könyv, tíz szerző, tíz mondat. S párosítanunk kellett a tíz címet (Büszkeség és balítélet, Goldfinger, Elfújta a szél, A Da Vinci kód, Száz év magány, Harry Potter és a bölcsek köve, Anna Karenina, Pán Péter, 1984 és Kisasszonyok) a mondatokkal, majd eldönteni, ezek a kezdő vagy a befejező mondatok-e? (Újabb zárójelbe tett megjegyzés: sikerült megoldanom.)

Majd beszélgettünk, könyvekről, olvasásról. S meglepődtem, mennyire nem olvasnak a csoporttársaim. (Kivéve az egy szem bölcsész lányt.) Mert a tankönyveken és a szakkönyveken túl legfeljebb nyáron, a homokos strandon ülve valami könnyedet. S azon meg ők lepődtek meg, hogy például Parti Nagy és Spiró szerintem könnyen olvasható. S hogy például Prágába menet (és onnan jövet) a buszon pár óra alatt a végére értem Az étkezés ártalmasságáról-nak (ha már Parti Nagy), meg Pavol Rankov könyvének – Szeptember elsején (vagy máskor). Érdekes arckifejezéseket láttam, mikor ezekről a könyvekről meséltem. S furcsa volt, hogy nem hallottak még Lady Crabtree-ről, pedig a II. Erzsébet titkos naplója kifejezetten könnyed olvasmány, s a fakszimile levelek benne angolul sokkal viccesebbek, mint a magyar fordítások. Az angolokról meg eszembe jutott Richard Tames-től a Shakespeare Londonja napi öt garasból, ami szintén olyan szöveg, ami könnyen adja magát. S arra a kérdésre, ha már Spiró könnyen olvasható, ugyan mit is ajánlanék, az utóbbi időben megjelentek közül nem tudtam választani a Fogság, a Feleségverseny, a Tavaszi tárlat vagy épp a Kémjelentés közül.

Tényleg érdekes (szomorú? döbbenetes?), milyen furán néztek rám, mikor kiderült, az egyik szobánkat majd könyvtárnak rendeznénk be, két és fél méter magas polcokkal. Hogy most egyszerre két könyvet olvasok. György Pétert (Apám helyett), meg az Expandert (Dragomán, Háy, Parti Nagy és Tóth Kriszta tárcái). S hogy nyáron a strandon meg Churchill-t (Az angol ajkú népek története). Na, az például nekem egy olyan nyaralós könyv. Igaz, hogy csak 908 oldal, s még bő 600 vár rám, de valahogy úgy alakult, hogy arra a rengeteg adatra, amit felsorol, én csak nagyon pihentem tudok igazán koncentrálni.

Amúgy meg a múlt hétvégén, mikor a barátommal találkoztam, meséltem neki, azt vettem észre, könnyebben megy nekem az írás, ha olvasok. Merthogy angolon rendszeresen kapunk olyan házi feladatokat, hogy írnunk kell. S hogy bizony ha rendszeresen olvasok, akkor valahogy egyszerűbben jönnek a szavak. Csodálkozott: attól. hogy magyarul olvasok, könnyebben tudok angolul írni? Ezen meg én, mert hát az írás az írás. Függetlennek érzem az éppen használt nyelvtől. Nem mintha az angol nyelvben olyannyira jártas lennék, de azon a szinten, ahol tartok, nem jelent gondot összedobni 150-200-250 szavas fogalmazványokat. (Ugye az előző tesztnél is maximális pontszámot kaptam erre a feladatra. Amúgy meg a határidőnél nagyobb múzsa nincs.)

Verstannal kezdtem ezt a bejegyzést, egy verssel is fejezem be. Erről a könyvekről való beszélgetésről most eszembe jutott gimnazista korom egyik sokáig magammal hordott Mészöly Dezső kötete (Villon árnyékában), s az abban olvasott ARS POETICA.