...hogy az ember röhögve bőg

Tegnap búcsúzott egyik kollégám, s nem nagyon tudott beszélni, készített egy prezentációt, s mellbevágó volt látni. Hogy 8955 napot volt a cégnél.

Hivatalosan közös megegyezéssel. Nem hivatalosan felajánlották maradhat, lényegesen kevesebb fizetéssel.

S mostanság nagy változások vannak nálunk. Csökkentjük a költségeket, egyszerüsítjük a folyamatokat. S hát bármikor bármelyikünk számíthat arra, hívják: itt tessék aláírni.

Szóval néztem a prezentációt, benne nagyon eltalált részekkel a Brian életéből. S eszembe jutott a Kedves is.

Aki úgy jár be dolgozni, hogy vajon mikor kell leadni a telefonját meg a laptopját? Mert náluk is nagy változások.

Egyik éjszaka (mostanában az járja, hogy tegnap ma feküdtünk le) arról beszélgettünk, mi lesz, ha mindketten munka nélkül maradunk?

El nem tudom képzelni, hogy reggel ne kelljen felkelnem, hogy ne üljek le az asztalomhoz, hogy ne idegeskedjek hülye kollégák miatt. Persze, nagy az ember szája néha, hogy milyen jó is lenne végre nyugdíjasnak lenni (na, az sem kevés év még) mikor tavasz van és sétál a Városban. De láttam Apukámon milyen az, ha a nap végén közli a főnököd, holnap már nem kell jönnöd. Hogy utána milyen napjaid vannak. Nem. Nem akarom tudni!