...hogy az ember elmereng

Apai nagyapám ma lenne száz éves.

Így, felnőtt fejjel jöttem rá, hogy mennyi mindent nem tudok róla. S megkérdezni sincs már kitől. Nagymamám persze mesélt az életükről. Két éve ő is meghalt, s a lakást pakolva, eldugva találtunk olyan leveleket, melyeket a második háborúban írtak egymásnak, mikor nagyapám fogságban volt. Nagyon furcsa érzés belegondolni, hogy 34-35 éves volt akkor. S az írása szebb, mint a nagyanyámé. Kétségbe volt esve, hogy "a fiúk már mind kaptak levelet otthonról", csak ő nem. S hogy bement a német parancsnokságra: ő magyar állampolgár, tessék szabadon engedni.

Emlékszem, mikor nagyapám meghalt, csütörtök volt, Karácsony után pár nappal, s én a Kedves elé mentem munkából a Szabó Ervin térre a könyvtárba. S meséltem neki, hogy már egy hete nem voltam benn a kórházban, másnap meglátogatom. Este otthon meg Anyukám borult a nyakamba, az asztalon meg egy mécses égett. Telefonálni akartam a Kedvesnek, de az otthoniban nem volt vonal (akkoriban még nem volt mobilom, azt hiszem, csak Westel 450 létezett a hatalmas kofferekkel), hát lementem az utcára, egy fülkéből hívtam, s mondtam neki, hogy már nem megyek be a kórházba meglátogatni a nagyapám...

De elmondhatom, hogy elbúcsúztam tőle. Mert mikor utoljára találkoztunk, akkor a kórteremből kijőve a folyosón még visszaléptem, s láttam, ahogy szomorúan néz utánunk. Rámosolyogtam, integettem neki, ő visszamosolygott és biccentett, már nem volt ereje ahhoz, hogy a kezét is felemelje.

És most, hogy írok róla, jönnek elő az emlékek.
A fénykép, ami akkor készült, mikor pár hónapos voltam, s büszkén tart a kezében.
A séták a Kiscelli hegyen, ebéd előtt, mert míg nagyanyám a konyhában tüsténkedett, addig mi, férfiak jártunk egyet. Zsebrádión hallgatta a Játék és muzsika tíz percbent meg a Szabó családot, egy padra leülve, míg én ugrándoztam.
A Hadtörténeti Múzeumra, ahová sokszor vitt el. Nagymamám ilyenkor kis zacskóba mindig tett pár darab kekszet meg cukorkát, némi csokit, meg valami gyümölcsöt, éhen ne haljon a gyerek. Emlékszel még a régi villamosokra? Azokra, amelyekben fa ülések voltak és az ablakot kurblival lehetett leengedni? Egyszer nagyapám egy ilyen kurblira tette rá a zacskót, amit aztán ott is felejtettünk. Vígasztalhatatlan voltam.
Az első gördeszkámra, amit egy külföldi útjáról hozott, s ami nem amolyan "gagyi" műanyag volt, mint amit itthon a Triálban lehetett kapni, hanem üvegszálas és szlalomozásra való. Király voltam vele Békásmegyeren a telepen.
A zavarára, mikor magához rendelt, mert Anyukám kiborult, hogy fülbevalót szeretnék. Felháborodva mondta, hogy hallja ám, hogy mit akarok, s hogy hát milyen dolog már ez! S kérdezte, hogy akkor én most fiú vagyok vagy lány? Vagy ha fiú, akkor "olyan" fiú-e? (Fülbevalóm azóta sincs.)
S Párizsra, hol tizenhét évesen voltam először a nagyszüleimmel. Hogy az állomásról taxival mentünk a szállásra, s ő szólt a sofőrnek, cikázzon egy kicsit, mert a gyerek még nem volt itt. S hogy az utolsó ott töltött napok egyikén sikerült rávennem, hogy elmenjünk a Père Lachaise-be. Én néztem volna Apollinaire, Sarah Bernhardt, Callas, Chopin, Delacroix, Morrison, Piaf, Proust, Wilde síremlékeit, vettem volna térképet a híres sírhelyekhez, de azt ő felesleges pénzkidobásnak gondolta, így olyanom nem lett, és a hírességeket sem láttam. Viszont Éluard sírját és néhány "régi elvtársét" igen, meg mesélt a kommünről.
Az utolsó sétára, mikor már nagyon beteg volt. Nehezen járt, gyakran meg kellett állni, leülni. De élvezte az őszi napsütést.

Amikor meghalt, még csak 24 éves voltam. És sajnos nagyon sok kérdés maradt bennem.
Öcsém, ki a számoknak nagy barátja (egy ideig tanított matekot is, meg járt az ELTE-n matekszakra is), kiszámolta, hogy ha a születési dátumának és a halála dátumának a számjegyeit összeadjuk, akkor mindkét esetben 37 az eredmény. Nagyapám 37 éves volt, mikor apukám született.
S ha már a számoknál, dátumoknál tartunk, én napra pontosan egy évre a dédnagypapám (nagymamám apukája) halála után születtem.

Szóval ha vagy olyan szerencsés, hogy élnek még a nagyszüleid, hát meséltesd el velük az életük. Menj el velük azokra a helyekre, melyek fontosak nekik. Én sajnos a nagyszüleim gyerek- és fiatalkoráról nem sokat tudok. Apai nagyanyám mesélt a sajátjáról, talán majd én is fogok itt Neked.
Anyukám szüleiről is vannak persze történeteim, de anyai nagyapám nem ismertem, s még csak 15 éves voltam, mikor nagymamám meghalt. Egyszer talán róluk is olvaszhatsz.