...hogy ennyi volt

...hogy nincs kinek jóéjtpuszit adni

Ezt Apukám mondta nekem ma egy hete.

Hogy az estéket viseli nehezen. Én is.

Persze, ahogy O., a kozmetikusom mondta nekem, mikor elköszönt tőlem Anyukám temetése után: az élet megy tovább. Na ja. De hogyan?

Például K.-val (volt angolos csoporttárs) gyerekeket sétáltatva. Nyolc hónapos ikrek, s mint minden baba, jókedvet árasztanak. Majd' két órát sétáltunk, beszélgettünk, toltam én is a kocsit, s valahogy nem lehetett a halálról beszélni mellettük.

Vagy D.-vel (szintén volt angolos csoport-, padtárs- és barátnő), ki most jött haza Londonból pár napra, s holnapután meglátogat, dicsekszem majd a szép lakásunkkal.

Ahol végre elkészült a könyvespolcunk, már csak tele kellene tenni L.-ék (gimnáziumi barátság) garázsában lassan öt éve (!) dobozokban pihenő könyveimmel. Úgy tűnik, augusztus végén az is meg lesz. Annak idején még Anyukámmal pakoltam össze őket.

No és persze a Kedvessel, kitől névnapomra kaptam vacsorát is, kupon formájában, s mivel lassan lejárt volna, ma este, munka után elmentünk és tele ettük magunk. De nagyon.

Szóval igen, az élet megy tovább, de mindenben ott van valami Anyukámból. Amin néha bőgni kell.

...hogy csak kérdések vannak

Túlélhető-e a halál? Mármint túl tudom-e élni Anyám halálát. (Napok óta egy mondat jár a fejemben: "Anyám meghalt.")

Miért, hogy aznap, mikor a kórházban már paraván volt mellette, s tudtam, itt a vége, s mikor telefonáltam, engem hívjanak, ne Apámat, s mikor mondták, ez akár már este lehet, nem rohantam vissza, hogy mellette legyek. Miért, hogy mikor hívtak, ránéztem a telefonomra, s bár kiírta a számot, tudtam. S mikor bemutatkozott, ő az ügyeletes orvos, annyit mondtam, ugye Édesanyám miatt? S mikor elmondta, csak annyit kérdeztem, mi most a dolgunk?

Miért, hogy a kéthetes borostámból szakállt meg bajuszt növesztettem még három hétig (mindig is szerettem volna, de a Kedves meg nem, meg hát kozmetikushoz is megyek havonta egyszer), de Anyám temetése napján megborotválkoztam. Aztán meg hirtelen jött gondolat pár nap múlva, a hajam is le kell vágatnom.

Miért nem járok feketében? Meg egyébként is, hogyan kell gyászolni?

Érezzem-e rosszul magam, hogy a Kedvestől a névnapomra kapott ajándékom holnap lesz? (A névnapom alig egy héttel azelőtt volt, hogy Anyukám kórházba vittük, az ajándékom meg belépő a Vidámparkba. Ami vasárnapig érvényes.)

A munkahelyemen ma búcsúztattuk egyik kolléganőm, pár hét és szülni fog. Főnököm kezembe adta a 7D-jét, csináljak már képeket, ő beszédet mond, ajándékot ad. Megtettem, de utána rohantam vissza az asztalomhoz, képtelen voltam az anyaságot ünnepelni.

Délután felhívott volt kolléganőm, szakmai ügyben. Régen beszéltünk, kérdezte, mi van velem? Elmeséltem. Elbőgte magát, merthogy daganatos betegséggel küzd. S alig harminc. Majd' egy órát beszéltünk, mondtam neki, mit is gondolok arról, hogyan küzdhet meg ezzel, s mi a véleményem arról, a szüleivel nem beszéli meg. Zokogott, érzi, igazam van. Mert az ember, ha nem önmagáról van szó, rohadt okos tud lenni. Csak a saját dolgait képtelen rendbe tenni magában.

...hogy gyengeség van

Anyám temetése napján dohányoztam utoljára.

Szépen hangzik, akár lehetne egy regény (novella, elbeszélés, akármi) első mondata is. Csak nem igaz.

Egyrészt Apukám következetesen búcsúztatónak nevezte/nevezi, mert Anyukám azt kérte, szórás legyen. Másrészt meg hiába beszéltük meg Apukámmal, hogy. Neki is maradt pár szál, nekem is. (Próbáltam én már leszokni, nem is egyszer. Meg hát nem akarom a tüdőrákot sem. De dohányozni jó. Nem dohányozni még jobb. Lenne.)

Bár tegnap délután hatig elég jól bírtam. Aztán hirtelen jött, hogy muszáj elszívnom egy cigit. S este tíz körül egy másikat.

Reggel hívtam Apukám, mondtam neki. Hogy ne haragudjon, nem ment. (Az ugye könnyebb, ha egymást támogatjuk.) Elsírta magát, neki sem, reggel lement, vett. Erre én is.

Persze alig dohányoztam ma, pár szálat csupán. De az is dohányzás. Gyengeség.

Munka után felmentem Apukámhoz, együtt bőgtünk. Nagyon nehéz Anyukám nélkül. Tegnap este meséltem a Kedvesnek, ha rossz volt a kedvem, felhívtam, beszéltünk, helyre tett. Most meg? Persze, itt van nekem Ő, s ez nagyon jó. Nem tudom, mi lenne velem Nélküle. De Anyukám már nincs. Csak a gyengeségem.

...hogy valaminek vége van

Ma elbúcsúztattuk Anyukámat.

...hogy sehogy sincs

Anyukám ma este nyolc óra után pár perccel meghalt.

...hogy az ember egyedül van

Reggel bementünk Anyukámhoz, s ma jobban volt, mint tegnap. Délután azt mondta az orvosa, sajnos most már nemsokára vége.

Úgy láttuk, nem volt mindig magánál, de érezhetően jólesett neki, hogy öcsém is mellette volt. Fogtuk a kezét, simogattuk. 

Apukámmal úgy négy körül értünk be, öt felé megjött a Kedves is, félhatkor öcsém. Anyukám meg vitték dialízisre. Lekísértük. Apukámat öcsémmel meg haza. Mert nem bírt ott lenni. Azt mondta fél. Hogy akkor, mikor ott van.

Öcsémmel aztán vissza, Kedves meg vásárolni. Jártunk Anyukámhoz ki meg be, hét körül még egy óra volt a kezelésből. Öcsém megbeszélte a nővérrel, hiába félnyolcig a látogatás, megvárhatjuk, míg visszaviszik a kórterembe. Ott elbúcsúztunk tőle, felhívtam Apukámat, öcsém hozott haza minket.

Ma reggel meg gyomorgörccsel be, a tegnapi nap után.

Öcsém már ott volt, s mondta, Anyukám ült az ágyban. S sikerült megitatnom, megetetnem pár kanál kefírrel. Ültem mellette, fogtam a kezét. Néha beszéltünk pár szót.

Tizenegy előtt mondta, menjetek. Adtam neki puszit, s kértem is. Odatartottam az arcom, s cuppantott egyet.

Jöttem haza (Kedves a keresztgyerekkel csokibonbongyártó workshopon, azt kaptuk születésnapunkra, de én nem bírtam most elmenni), s a régi képek között túrtam.

Úgy egyéves lehettem.

Hazafele amúgy Apukám megjegyezte, milyen jó így látni Anyukám, bárcsak stabilizálódna az állapota, erősödne.

Nagyon nehéz volt megmondanom neki, hogy sajnos csodák nincsenek. Nem fog Anyukám az ágyról felkelve hazasétálni, lerázva magáról ezt a sokmindent. Mintha mi sem történt volna.

Persze, én is szeretném, de.

...hogy bármikor bármi

Ezt mondta Anyukám kezelőorvosa.

Nem tudja megmondani mitől rosszabbodott az állapota, de a betegsége, a tüdőn, a csontokon és valószínűleg a májon is áttétes tumor, a nem működő vesék így együtt túl sok. Megkérdeztem, hogy ez akkor azt jelenti, hogy? Igen. De ha bekövetkezik, éjszaka nem telefonálnak.

...hogy...

Ezt a bejegyzést folyamatosan frissítem, nem megy újat írni most.

Fél nyolc előtt szüleimnél voltam, most múlt kilenc, s végre el tudtunk indulni Anyukámmal a kórházba. Elvileg ugye csak laborba, de amilyen állapotban van, nem tiltakozott, mikor az összekészített holmiját Apukám bepakolta a kocsiba.

Mikor kijöttünk a lakásból, Anyukám megállt az ajtóban, visszanézett, jobbra, balra. Nem akarom azt hinni, hogy búcsúzott!

Nem tudom, volt-e valaha ilyen szörnyű másfél órám.

Ülünk a kocsiban, s csak a halk nyöszörgést hallom.

Update @ 19:45

Fáradtság. De rohadtul.

Tíz után érkeztünk meg a kórházba, a doktornő mikor meglátta azonnal közölte, felveszi. S hogy ha napok óta nem eszik, nem iszik (amit Apukám nekem is csak ma mondott), akkor miért csak most vagyunk itt? Mondtam neki, hogy a hét elején én még semmit nem vettem észre, mikor telefonon beszéltünk, tegnap este szembesültem azzal, milyen állapotban van, s ezért, hogy ma. Hogy csinálnak mindenféle vizsgálatokat, utána tud mondani bármit is. S hogy van két olyan gyógyszer, amit a kórház nem tud adni, ugye itt vannak? Hát nem, szóval kocsi, s másfél óra múlva újra ott voltunk.

S vártunk, órákon át.

Fél három körül a doktornő közölte, néhány eredmény már kész, s azok nagyon rosszak, ő még ilyet nem is látott. Mert szinte ki van száradva, a veseműködése életveszélyes. Viszont a röntgen azt mutatja, hogy a tumor zsugorodott, a kemoterápia hatásos volt. Csak hát a mellékhatásai...

S hogy bármi lehet, a következő egy-két-három nap kritikus. Viszont ha a katéter zacskójába lassan gyűlik valami, az jó jel lesz. Ők mindent megtesznek, mi meg csak várhatunk.

Úgyhogy Párizs marad álom, majd leírom, hogyan és mit tudtam lemondani.

Update #2 @ 22:22

Négy óra körül búcsúztam el Apukámtól, gyalogoltam haza (csak pár megálló villamossal), aztán itthon összes párizsi papír elő, s hívtam az Air France-t. Elmeséltem mi is van, s hogy megkérdeztem, mit tehetek? Két lehetőség: vagy lemondom, s visszatérítik a jegyek kb. 20%-át, vagy kiállítanak egy vouchert ugyanerről az összegről, amit augusztus 21.-ig használhatok fel (merthogy tavaly augusztus 21.-én vettem). De beszéljek a biztosítóval. (Még jó, hogy rászántam párezer forintot.) Viszont telefonszámot meg egyéb információkat nem tud adni, viszont hívjam újra őket, ha velük sikerült felvennem a kapcsolatot.

Megkerestem a biztosításról szóló emailt, hívtam a biztosítót, mondják nekem, küldjek emailt, majd válaszolnak.

Hívom újra az Air France-t, másik hölgy, segítőkészebb. Elmondja, mi a teendőm a biztosítónál, erre a címre kell email, ezt a telefonszámot kell hívni, s ez a kötvényszám. Elmeséltem neki, hogy mindez megtörtént, a kolléganője kérte, jelezzek vissza, ha beszéltem velük. Furcsállotta, mert így a visszatérítés történik, de akkor ő most előjegyzi, de küldjek emailt, mert sajnos telefonon nem megy, megelőzendő a visszaéléseket. Megtettem. Most várok ezekre a levelekre.

Ehhez képest a szállodafoglalást visszamondani egyszerű volt, néhány kattintás, s már a postafiókomban volt a levél, sikeresen lemondtam, ingyenesen.

A transzfer lemondásával viszont szenvedtem. A francia nyelvű oldalon nem volt olyan gombra kattintani lehetőség amit kért, az angolon meg kiírta, hogy nem tudják törölni a foglalást, telefonáljak. Megtettem, s a hölgy felháborodottan közölte, hívjak másik számot, de amúgy meg ne zaklassam őket ilyenekkel, intézzem el a honlapjukon. Mondom neki, próbáltam, itt van előttem nyitva, s felolvastam a hibaüzenetet. Mire az volt a válasz, hogy ő az angolt nem érti, próbáljam újra. Megtettem, s láss csodát, az üzenet várt, hogy ez a számú foglalás már törölt. S tényleg, hamar kaptam erről is levelet.

Arra vagyok még kiváncsi, a Francetourisme mit szól arra a levélre, amelyben azt kérdezem, hogyan törölhető az a sok voucher, amivel Giverny-be meg Versailles-ba mentünk volna.

Hát ez van. A Kedves szerint Párizs megvár. Én viszont nem tudom, alkalmas leszek-e valaha még egyszer megszervezni egy ilyet.

Update #3 @ május 11. 11:16

Tegnap este Apukámmal megbeszéltük, ma tízre megyek hozzá, aztán együtt Anyukámhoz a kórházba. Ehhez képest kilenckor csörög a telefonom, látom, ő az, görcs a gyomorban, mi történt? Csak annyi, hogy itt áll a házunk előtt, vár.

Kedves lement elé, felhívta reggelizni (én épp zuhanyozni készültem), ettünk, elindultunk.

A kórházba érve a nővér, aki tegnap betette a katétert, mondta, hogy minden eredménye jó, kivéve a veseműködést, mert az még mindig semmi. S hogy várnak néhány leletre, ha azok megjönnek, akkor azoktól függ, de valószínű, átszállítják egy másik kórházba, urológiára. Hogy ott speciálisan kezeljék. Mert ők itt, tüdőkorház lévén amit tudtak, megtettek.

Anyukám meg... Nagyon fázott, betakartuk, s alig öt perc múlva elküldött minket. Kérdeztem Apukám, megvárjuk-e az eredményeket, beszéljünk-e az orvossal? Hát ne. Mert okosabbak nem leszünk, s csak ülhetünk ott órákat. Mint tegnap.

Láttam rajta, menekülne, s gyors döntés: nem hagyom egyedül így. Ha Anyukámról van valami hír, a kórház hívni fogja.

Egy jó órája jöttünk el, s még semmi.

Önző, mentséget kereső gondolat. (?)

Jó-e, ha Anyukám mellett vagyok, úgy, hogy csak aludni akar, ha azt hajtogatja, menjünk. Segít-e ez neki? Hogyan teszek jót?

Update #4 @14:01

Apukám hívott negyedórája, ideges, a kórház még nem jelentkezett, tudom-e a nővérszoba számát? Tudtam. Felhívta. S hogy most intézkednek az ágynyilvántartónál, viszik majd át valahova. Telefonáljon félóra múlva.

Megkérdeztem, megkérdezte-e az eredményeit? S hogy van ami stagnál, van ami 50%-os. De hogy mi mi, azt nem értette pontosan.

Kedvessel megbeszéltük, ha tudunk valamit, megyünk.

Update #5 @20:37

Vártam Apukám hívását, de semmi, hát egy órával azután, hogy mondta, félóra múlva kell telefonálnia. Épp akkor rakta le, mondta, s hogy viszik Anyukám a Honvédba, a Nephrologiára.

Fél öt körül értünk be, jött Kedves is, öcsém is. A nővér mondta, a főorvos úr van nála, várjunk. Majd felvett tőlünk némi anamnézist. Aztán a főorvos úr is kérdezett, majd elmondta, várni kell az eredményekre. Meg kell egy hasi ultrahang is.

Lassan indultunk volna haza, de hirtelen kellett kijönni a kórteremből, Kedves mondta, kérdezzem meg, megvárjuk-e? Megkérdeztem. Egy nagyon határozott igen volt a válasz. S amíg vártuk, hozzák vissza, beszéltem az orvossal, ki mondta, egy művesekezelés elkerülhetetlen.

S mikor jöttünk el, még azt is, hogy az eredményei jobbak, mint a Korányiban, ami csoda, mert vizelete még mindig nincs. S hogy a dialízist addig nem tudják elkezdeni, míg nem lesz normális az INR értéke. Amin rajta vannak.

Szóval most megint várunk.

Update #7 @ 22:44

Fura, de nyugalmat érzek. És aggaszt. Mert aggódnom kellene.

Update #8 @ május 12. 22:10

Hajnali félálom, csörög mellettem a telefonom, Apukám hív. Görcs a gyomorban, felveszem, félve. Csak annyi, ő most elindul Anyukámhoz. Mondom neki, megyek vele, fél óra és ott vagyok.

Anyukám alszik. Mellette oxigénpalack, orrában szonda. Nyugodtnak tűnik. Apukám ad egy puszit a homlokára, felébred. "Hogy találtatok meg?"

Mondjuk, tegnap is voltunk, ez itt a Honvéd, közel az otthonhoz. Magához tér, úgy tűnik, kezdi felfogni. S az arca sem püffedt annyira. Fáradt, kéri, hagyjuk pihenni, menjünk. Tíz percet, ha voltunk nála. Mondjuk, délután jövünk újra. Bólogat, integet.

Folyosón nővér, kérdezzük, tud-e mondani valamit? Majd holnap a főorvos úr. De hozzunk hintőport, tusfürdőt, szőlőzsírt, mert ki van száradva a szája, s persze evőeszközöket. A Korányiban ezek eltűntek.

"Lehet tudni vmit?" - öcsém smse délelőtt. "Semmit" válaszoltam, meg amit a nővér mondott.

Délután Apukámmal újra. Anyukám fenn van, azt hajtogatja, mennyire nincs jól. Kérdezem, az érettségi feladatsort elhozzam-e? Halvány mosoly, azt most ne. (Anyukám ti. matektanár.) Viszont megint csak tíz perc az ott, igen, fáradt, pihenne. S rendben, jöjjünk holnap.

Hát megyünk.

Update #9 @május 14. 13:07

Tegnap nem tudtam írni. Dühöt érzek, meg elkeseredettséget. Mert nekünk most Párizsban lenne a helyünk. Persze, tudom, Anyukám mellett, de a rohadt életbe! Miért most, miért velünk?

Anyósom azt mondta, ez van megírva. Kedves meg azt, mikor februárban megkapta ezt az ajándékot, már tudta, Anyukám miatt nem fogunk tudni elmenni, s nem élte bele magát.

Fáj ez így, nagyon.

Tegnap reggel Apukámmal mentünk be, s a kórteremben az üres ágytól megrettentem, rohantam a pulthoz, ahol a doktor megnyugtatott, Anyukám épp dialízisen van, menjünk nyugodtan, ha ott vége a vizitnek bemehetünk hozzá.

Ijesztő volt így látni. Nem is maradtunk sokáig, ő is fáradt volt. Megbeszéltük, délután megyünk újra. Jött a Kedves is, s bizony jó másfél órát ott voltunk. Anyukám eszegetett, két kefírt is, vacsorára kapott mézespuszedlit meg kompótot. Kedves szerint most pótolja, amit napokig kihagyott.

Ma reggel meg Apukámmal, Anyukám ült az ágyban, nyammogott egy zsömlét, s még mindig nagyon lassú, s néha kissé zavart volt. Megkérdeztem az orvosát, ez tartós-e? Hát erre nem tud válaszolni. Mert a veséi még mindig nem működnek, úgy tűnik, ez tartós lesz, de folynak a kezelések. Nem nyugtatott meg. Az étrendre vonatkozóan meg annyit mondott, amit csak kíván, ehet. Viszont a veséi miatt naponta egy liter folyadéknál többet nem lehet.

Lassan fél kettő. Mindjárt indulnánk Giverny-be. A Francetourisme a kirándulások árának 80%-át visszafizeti. Az Air France a visszatérítésnél nem számol fel kezelési költséget (így kb. 30%-a a jegyek árának amit utal majd). A biztosító meg megírta mi mindent kell eljuttatni hozzájuk. Nyomtatni kellene jó sokat (ami itthon nem megy), meg Anyukám orvosával nyomtatványt kitöltetni. Aztán várni arra, hogyan bírálják el a kérelmem.

Már csak a hatnapos, év végéig érvényes Museum Pass-okon, meg a szajnai hajókázás jegyein kellene túladni.

Update #10 @ május 15. 19:35

Kedves szerint Anyukám már jobban van, nem olyan lassú a beszéde, s káromkodni is tud. Merthogy felháborodott, egyik szobatárs állítólag lenyúlta az összes teát...

S evett ma is rendesen, de nekem valahogy még mindig nem tetszik. Hol van az az anyám, akit gyerekként bálványoztam, feltétel nélkül elfogadtam tőle bármit, aki, bár negyven kiló volt, de roppant erős asszony? 66 éves, s a kórházban nénizik az ápolók, a nővérek.

Délután mondtam neki, mikor láttam, fárad, hogy holnap jövünk újra. "Ezt a mesét már ismerem!" Mintha keverne az öcsémmel, kit tegnap is hiányolt. S kit délelőtt felhívtam ("Persze, nem ér rá, csak az anyja vagyok!"), s ki közölte, "nyilván sok munkám volt"...

Hazafelé Apukám megeresztett egy "ez azért nem a Montparnasse" megjegyzést a Honvédkórház környékére. Rámordultam, ezt azért ne! S nem mertem a Kedvesre nézni, csak szorítottam a kezét.

Ja, a Francetourisme ma visszautalta a kirándulások árának 80%-át. Reggel jött az sms. Most épp több a jóváírás a hitelkártya számlámon mint a költés.

Update #11 @ május 16. 20:11

Hát... Délelőtt nagyon fáradt volt Anyukám, s mikor mentünk be, a tealopós szobatárs nem szívesen fogadta a köszönésünk. Az szekrényen Anyukám mellett az érintetlen tegnapi vacsora meg a mai reggeli. S nem éhes, nem kér semmit. Viszont a reggel főzött tea jólesett neki. De negyedóra múlva kérte, menjünk, pihenni szeretne.

Mint délután, mikor dialízisen volt.

Kedvessel bementünk a munkahelyére, kinyomtattuk mindazt a sok papírt, amit a biztosító kért. Onnan be a kórházba, hívtam Apukám, ő már épp beért. Aztán hívott ő, Anyukámat ne a kórteremben keressük.

Az udvaron találkoztunk, a dializáló nagyterem előtt vártunk jó tíz percet, mert felmosás volt. Anyukám nagyon megviseltnek tűnt, mondta, fázik. Kedvessel felmentünk a köntöséért, a pultnál ott ült a kezelőorvosa, megkértem, töltse ki a biztosító által küldött nyomtatványt. Amire most neki nincs ideje, de tegyem le Anyukám szekrényére, holnap megteszi. Megköszöntem.

Aztán mondtam Anyukámnak, a dokit ott várja egy nyomtatvány. A hűtőben a szobában meg őt egy kefír. Kérdeztem, mit ebédelt? Semmit, mert nem volt kedve. S tudja, kell ennie, de hagyjam őt ezzel békén.

Mikor jöttünk el, Kedves megjegyezte, nem kellett volna mondanom azt a nyomtatványt, Anyukám most azt hiheti, valahová be akarjuk dugni... Hát csak nem!

Update #12 @ május 17. 23:48

Fáradtság, rosszkedv.

Anyukám reggel nem volt jól, nem marasztalt minket. De megígérte, az ebédjét majd megeszi. Mert tudja, erősödnie kell.

Délután viszont azt mondta, nem emlékszik, mi volt az ebéd, s hogy ő egyáltalán e evett-e. Azért egy kis ivójoghurtot benyomott, utána meg egy Kapucínert (egyik kedvenc csokija), miután Apukám elszólta magát, azt is vittem. Meg kefírt, meg krémtúrót, meg narancsot. De ugye, ha van csoki, ki akarna ilyesmit?

Update #13 @ május 20. 11:38

Szombaton Anyukám reggel nyűgös volt, nem maradtunk sokáig nála. Délután viszont jó másfél órát. Mikor megérkeztünk, dialízisen volt, nehezen viselte, még szűk 30 perc volt hátra, de megbeszélte a nővérrel, fejezzék be.

Aztán jóízűen megette azt a kis zöldséglevest, amit a Kedves főzött. S csacsogott is velünk.

Tegnap reggel meg azzal fogadott, éhes volt, még mielőtt megkapta volna a reggelit, megevett két kefírt. Egy óra múlva mondtam, lassan elindulnánk, elmúlt tíz.

Kedvessel elmentünk kirándulni, jó volt elszakadni a várostól. Sétáltunk egyet Gödöllőn a kastély parkjában, megkerestük azt az éttermet (Szélkakas), ahol pár éve jót ettünk. Kétszemélyes tál, rengeteg kaja, maradék becsomagolva. Aztán még egy fagyi egy padon, s kórház.

A maradékkal, meg a Kedves rizseshúsával. Anyukám már hiányolt minket, mesélt mindenféle dolgokat, s megevett egy lyoni csirkemellet, egy rántott sajtot, majd megkérdezte, hol is van az a rizseshús. A végén meg panaszkodott, teleette magát...

Ma meg... Reggel ébredezett, mikor megérkeztünk, s fáradt, nyúzott volt. A reggelije az asztalon, de nem kéri. Joghurtot sem. Hagyjuk békén pihenni.

Apukám aggódik. Én is.

A kezelőorvosa ügyel ma, kérdeztem, mi van Anyukámmal. Hogy hosszadalmas kezelések elé néz, most még nem tud mit mondani. Kértem, a biztosítós papírt töltse ki, beszéltünk róla pénteken. Elnézést, elfelejtette, de vigyem oda. S bő 30 perc kellett hozzá, el kellett minden rovatot mesélnem, meg mutatnom, s közben hívták is. De holnap azt is feladhatom.

Most meg indulunk a Kedvessel újabb kirándulásra. S sürget, rakjam el a zoknijaimat, ne írogassak annyit. Megyek.

Update #14 @20:06

Rossz a kedvem. Nagyon. Anyukám elzavart minket délután, hagyjuk már őt békén, s miért nem lehet tolerálni, hogy nem kíván semmit? Pedig csak annyit kérdeztem, kéri-e a Kedves készítette túrógombócot? Amit tegnap megbeszéltek. S még reggel is bólogatott, mikor mondtam neki, viszem délután.

A doki megmérte a vérnyomását, kicsit magas volt, kérdezte, evett-e? Nem. Miért? Mert bevette a gyógyszereket. De hát attól még kell enni! Brrr... Nincs étvágya? Fejrázás.

És hiába a kellemes délutánunk a Kedvessel Szentendrén, most nyugtalan vagyok, nem lelem a helyem. S Apukámon is látom, mennyire kezd rámenni erre az egészre.

Update #15 @május 21. 19:36

Ma már mentem dolgozni, Apukám hívott reggel, volt Anyukámnál, nem sokat. Elzavarta, hagyja őt békén. Nyöszörgött, nincs jól.

Felhívtam délelőtt a Korányiban a kezelőorvosát, ma lett volna a második kemoterápia. Mondta, persze, gondolta ő, ez most csúszik. S ha bármit tudok, jelentkezzek.

Munka után mentünk együtt, a kórház előtt találkoztunk. Anyukám dialízisen, mentünk oda. Nyakig a takaró alatt, nagyon összetörtnek tűnt. Fáradt, halkan, gyengén beszélt. Nem éhes, nem szomjas, hagyjuk békén pihenni, jöjjünk holnap délután.

Jó félóra múlva állok a sorban a postán (levél meg mindenféle a biztosítónak), de tömeg, mindenki most adja fel az adóbevallását. Rezeg a zsebem, Apukám az. Kivert a víz, az nem lehet, hogy Anyukám miatt hív! S tényleg. Csak látja a híreket, milyen sorok vannak...

...hogy rettegés van

Anyukámnak kedden kellett volna visszamennie a kórházba, laborba. De nem érezte jól magát, felhívta az orvosát, ki megnyugtatta, van ilyen mással is. Megbeszélték, szerdán megy.

Viszont szerdán reggel nagy vihar volt, meg még mindig rosszullét, felhívott, beszéljek az orvosával, nem tud menni. Nagy nehezen sikerült megértetnem vele, neki kellene. Ami nem sikerült, csak üzenetet hagyni.

Ma reggel beszéltünk, mondta, mindjárt indulnak, ha majd végeztek, hív. Fél kettőkor én hívtam, Apukámmal tudtam beszélni, nem mentek. Mert mire összeszedte magát, Anyukám ledőlt aludni. S hogy napok óta nem eszik, csak néz üveges szemekkel.

Aztán felhívtam Anyukám is, nehezen beszél, de annyit tud mondani, hogy mennyire szarul érzi magát.

Munka után rohanás, boltba, felpakoltam egy kiló banánt meg egy csomó ivójoghurtot, a török büfében gyümölcsrizst meg tejberizst, ezeket szereti.

Most meg itt ülök mellette, jajong, rázza a hideg, csücsül az ágy szélén lehajtott fejjel. Fáj a háta, zihál néha. És nagyon le van fogyva.

Félek.

Update: 19:54

Megbeszéltem Apukámmal, meg persze a főnökkömmel, holnap reggel nem munkába megyek, hanem hozzájuk. S szelíden, de határozottan elvisszük Anyukám a kórházba.

Kedves meg azt kérdezte, elmenjünk-e így tíz napra? Basszus, fél évig készülődtem, most már majdnem mindent leszerveztem (tegnap telefonáltam annak a cégnek is, amelynél a St. Martin kanálisra vettem hajójegyet, 17.-én 9:45-re várnak minket a Bassin de la Villette-nél), ma szóltam a bankomnak, hogy 13.-a és 22.-e között lesznek Franciaországban kártyás tranzakcióim, köztük egy nagyobb összegű is (a szállást kéne kifizetni majd kilenc éjszakára). Szóval tényleg itt van (lenne) mindjárt, erre itt van ez, hogy akkor most mi van? Hogy el merjünk-e indulni?

Bőgni kéne, illetve hát bőgni tudni.

...hogy készülődés van

Jövő hétfőn repülünk a Kedvessel Párizsba, s én már nagyon készülök rá.

Tegnap megbeszéltem a Francetourisme-mal, mikor megyünk Giverny-be meg Versailles-ba. (Vettem a Kedvesnek ajándék kuponokat, s beváltottam őket voucherekre.) érdekes volt, mert a 14.-ére foglalt Monet nézést rögtön vissza is igazolták, viszont a királyi kirándulás miatt felhívtak, a kiválasztott 21.-e nem jó, mindenféle extra díjakat kellene fizetni. Mondom, küldje már el, milyen időpontok közül választhatunk.

Hát maradt a 15.-e. Utána marad hat napunk bejárni a Várost.

Amit persze új cipőben kell, a jó kis fehér Nike cipőm egyrészt már nem is olyan fehér, másrészt három éve nyúzom, s látszik rajta. Úgyhogy ma a Duna Házban a Players Outletben vettem 9,999 Forintokért egy szép új és kényelmes (fehér) Fila-t.

Amit amúgy még szombaton nézett ki nekem a Kedves a Pólusban a Sportfactoryban, de ott a méretemben nem volt, viszont az eladólány megnézte nekem, hogy a Boráros téren találok.

A Pólusba meg úgy kerültünk, hogy kellett egy bőrönd, amit régóta kerestünk az utazáshoz, szóval ideje volt beszerezni, s végül az Asia Centerben találtunk egy türkizkékeszöldes négykerekűt. Mert arra hiába vártunk, hogy a közeli Aldiban a kétrészes fekete bőröndszettet leolcsózzák.

Szóval majd' minden rendben, már csak ki kell bírni jövő hét hétfőig.

...hogy vicceskedés van

Anyukám két sugárkezelés meg néhány, orvostól kapott jó szó, no meg némi új gyógyszer és táplálék kiegészítő után már viccelődik. S éjszaka is csak megszokásból kel fel, nem a fájdalom miatt.

Étvágya van, jóízűen eszik. Bizakodik. S persze tart a kemotól, ami miatt a jövő héten kell jelentkeznie.

...hogy nem is tudom hogy van

Anyukám ma megkapta az első sugárkezelést. Reggel hét után indultak otthonról (apukám viszi őt kocsival), s tegnap mondta, ha végeznek, majd hív.

Fél egykor csörgött rám, s nagyon meg volt gyötörve. Viszont az orvostól meg elájulva. Merthogy végig mellette volt, megvárta a kezelést, előtte, utána beszélgetett vele. Hogy például teljesen indokolt az a hatalmas fájdalom amit érez. S hogy milyen fájdalomcsillapítót szed.

Mikor említette, hogy amire legjobban reagál az kikészíti, mert folyamatos hányingere van, meglepődött, miért nem kapott az ellen valamit? S adott egy doboz gyógyszert, hogy ne szenvedjen ettől. S mivel "az átlagosnál leromlottabb állapotban" van, a holnapi kezelésre küld neki táplálék kiegészítőt.

Aztán mikor mentek vissza a kocsihoz, találtak egy csomagot a szélvédőn, mert parkolóórát akkor, mikor megálltak, nem. Csak utólag, a kanyar után elbújtatva, nem abban az irányban amerre ők indultak.

...hogy nem értem

Anyukámnak kinyomtattam mindenféle ismertetőt mindenféle táplálék kiegészítőről, de nem hajlandó elolvasni, nagyon tart a holnapi első sugárkezeléstől.

Meg az orvossával beszélni sem igen szeretne. Hiába, hogy ezeket meg kellene vele.

Elmesélte, az egyik nővér hálálkodva beszélt róla, merthogy az egyik betegnek, aki asztmásan fuldokolt, valami sprét akart adni, mire a nővér félénken megemlítette, ilyenkor az nem lenne célszerű, inkább tablettát kéne adni. Mire a doktornő (Anyukám szerint még negyven sincs) bólogatott, akkor legyen az.

És a betegek közül senkinek nem esett le, ez a nekik mesélt történet miről is szól.

Na, ilyen hozzáállással mit lehet kezdeni?

...hogy remény van

Anyukám túl van egy bronchoscopián és egy biopszián, előbbi szövettana szerint nem egyértelmű a tumoros sejtburjánzás, utóbbi eredményére még várunk. Merthogy elküldik genetikai vizsgálatra.

Viszont csütörtökön mennie kell a Kékgolyóba sugárra. Megnézte a beutalóját, felolvasta nekem telefonba, s hogy azt írják, kissejtes. S hogy néznék utána, mi is az. Én meg sápadtam, mert az rohadtul nem jó. De nem tudtam neki megmondani. Hát utána néztem, mit is írnak a neten (hogy hogyan is finomítsam neki). Amitől persze ő is kiborult, pedig nagyon igyekeztem úgy elmondani, hogy ne keserítsem el. S ha majd megkapta az összes kezelést, jelentkeznie kell újra a Korányiban, hogy is legyen a kemo.

Aztán hétvégén voltam náluk, s megmutatta a beutalóját, amin ott van, hogy "malingus tumor", ami "nem kissejtes carcinomából származik"... Nem mondom, hogy megnyugodtam, mert ilyet leírva látni nem könnyű. De reményt ad, hogy ez talán majd jobban reagál a sugárra, a kemora.

Kedves ma hívott, egyik kollégáj anyukája hasonlóval küzd, s hogy van egy táplálék kiegészítő, amit szedve elviselhetőbbek a kezelések. Felhívtam anyukám, mesélem neki, mire elkezd sírni, hogy ne beszéljünk erről, ő végre kicsit megéhezett, épp vacsorázni készül, de most oda az étvágya, ideges lett. S nem, ő nem fogja ezeket megbeszélni az orvosával, mert azt mondta, akkor jelentkezzen, ha már vége a sugárnak. Hiába beszéltem, hogy ez azért olyan dolog amivel szerintem nyugodtan felhívhatja. Azt kérte, beszéljük meg majd holnap. Mert addigra persze biztos nyugodtabb lesz.

...hogy az ember röhögve bőg

Tegnap búcsúzott egyik kollégám, s nem nagyon tudott beszélni, készített egy prezentációt, s mellbevágó volt látni. Hogy 8955 napot volt a cégnél.

Hivatalosan közös megegyezéssel. Nem hivatalosan felajánlották maradhat, lényegesen kevesebb fizetéssel.

S mostanság nagy változások vannak nálunk. Csökkentjük a költségeket, egyszerüsítjük a folyamatokat. S hát bármikor bármelyikünk számíthat arra, hívják: itt tessék aláírni.

Szóval néztem a prezentációt, benne nagyon eltalált részekkel a Brian életéből. S eszembe jutott a Kedves is.

Aki úgy jár be dolgozni, hogy vajon mikor kell leadni a telefonját meg a laptopját? Mert náluk is nagy változások.

Egyik éjszaka (mostanában az járja, hogy tegnap ma feküdtünk le) arról beszélgettünk, mi lesz, ha mindketten munka nélkül maradunk?

El nem tudom képzelni, hogy reggel ne kelljen felkelnem, hogy ne üljek le az asztalomhoz, hogy ne idegeskedjek hülye kollégák miatt. Persze, nagy az ember szája néha, hogy milyen jó is lenne végre nyugdíjasnak lenni (na, az sem kevés év még) mikor tavasz van és sétál a Városban. De láttam Apukámon milyen az, ha a nap végén közli a főnököd, holnap már nem kell jönnöd. Hogy utána milyen napjaid vannak. Nem. Nem akarom tudni!

...that was the last

Mármint angolóra. Merthogy hétfőn tesztírás, amire nem biztos, hogy el tudok menni, Anyukám lehet, akkor már kórházban lesz.

Legalábbis remélem. Mert akkor kedden meglesz a vizsgálat is.

No meg a négyfős csoportból rajtam kívül ketten nem tudnak jönni tovább. Úgy meg valószínű, megszűnik a csoportunk.

Amúgy a mid-term test-em 100%-os lett. (Mondjuk itthoni munka volt, nyugodtabban, mintha órán kellett volna megírni.) Utoljára ilyet A1 szinten tudtam.

...hogy semmi sincs

Anyukám némi náthával ma ment vissza a kórházba, merthogy fel van véve, de nincs ágy. Doktornő közölte vele, nincs arra kapacitás, hogy őt ott ilyen állapotban kezeljék, tessék szépen menni haza, gyógyszereket megkapja a főnővértől, no meg még egy recept is itt van, ezt lehet kiváltani, aztán jövő hétfő reggel visszajönni.

Addigra tessék kígyógyulni a náthából, INR eredményt helyretenni, s ha minden rendben lesz, kap egy ágyat.
S kedd reggel megcsinálják a tüdőtükrözést, ebédet még kap, utána elbocsájtják. Szólt, hogy hát azért egy ilyen vizsgálat után pár órával ő vérzékenyen nem nagyon szeretne hazamenni. Mire megkapta, hogy felesleges ott ágyat foglalnia, mert az eredmény az csak pár nap múlva lesz meg, s hogy ő (mármint a doktornő) különben is nem lesz már azon a héten. A következő hétfőn majd telefonáljon, hogyan tovább. De szúrja addig is magát, mert ha újabb vizsgálatok kellenek, akkor az INR-jének megfelelőnek kell lennie.

Hát itt tartunk, úgy, hogy február 21.-én járt ott először. S lassan egy hónapja kattog az agyunk a CT által mutatott diagnózison. Amikor tudható, hogy ilyenkor az ember az idővel versenyt.

Na, most akkor mit lehet tenni?

...hogy vásárolni tudni kell

Délben jött nekem hírlevél attól a bolttól, ami. a Weiner Leó utcában árul férfi ruhákat, hogy 7,990 Forintok helyett most 2,990 Forintokért enyém lehet egy tavaszi kabát.

Szerettem volna már ilyesmit, munka után elmentem, megnéztem, s találtam is nekem valót. A pénztárnál meglepetés: mivel korábban egyszer kitöltöttem valami kérdőívüket, kapok még 1,000 Ft kedvezményt.

Itthon a Kedves mikor meglátta, azt mondta, egész jó.

Tudok magamnak ruhát venni, na.

...hogy az App Store-ban vannak jó dolgok

Például Blogger App. Amin ezt a bejegyzést írom.

...hogy győzni kell

Anyukám rákos.

27 évvel ezelőtt egyszer már ő győzött.

Tavaly augusztusban volt egy mélyvénás trombózisa. A kórházban készítettek mellkasfelvételt is, ahol egy párcentis árnyékot találtak. Tüdőembóliának vélték.

Aztán egyre jobban fájlalta az oldalát, a háziorvos elküldte ideggyógyászatra, mondván, ideggyulladása van. Meg urológiára, lehet, a vándorveséje okozza. Majd reumatológiára, kapott kezeléseket, s hol enyhültek a fájdalmai, hol erősebbek voltak. Végül a reumatológus készíttetett egy mellkasfelvételt, s azt meglátva irányította azonnal tüdőgondozóba.

Ott újabb felvételek, célzottan is, s beutaló CT-re. Amire csak két hetet kellett várnia.

A születésnapom előtti napon volt, s utána a leletet is megkapta. (Mert a kórházat, ahol a vizsgálatot végezték, a következő héten bezárták.) Amit felolvasott nekem a telefonba. S mikor vasárnap köszöntöttek, elpityeregte magát, kedden megy vissza a CT eredményével az orvoshoz, s biztos benne, kórházba kell mennie.

És tényleg. Mert a tüdőgyógyász a felvételek látva, a szöveget olvasva közölte, hogy a tüdőcsúcson öklömnyi valami van, s az ellentétes oldali bordáin is valami, s ezek összefüggnek. S hogy ez az állapot már nem visszafordítható, legfeljebb lelassítható, maximum megállítható. S csütörtök reggel jelentkezzen a kórházban.

Este átmentem hozzájuk, megmutatta a leletét, beutalóját, s mit olvastam? Hogy az az öklömnyi valami primer TU-nak megfelelhet. S ezt ugye, mikor telefonba felolvasta, nem mondta. Mert nem akarta elbaszni a születésnapom. 

Hazafele, sétálva, Kedves kezét fogva bőgtem.

Mert olyan nincs, hogy ne legyen Anyukám.

Csütörtökön reggel ment a kórházba, átesett mindenféle vizsgálatokon, fel is vették. Aztán mivel nem volt elég ágy az osztályon, hazaküldték. Menjen vissza másnap. A leleteit meg hagyja ott, majd tanulmányozza a doktornő.

Péntek reggel újra, várakozás. S mivel még mindig nincs szabad ágy, menjen haza. És szúrja magát reggel meg este. Merthogy a trombózisveszély miatt vérhígítót kell szednie, de azokat a vizsgálatokat, melyeket majd még el kell végezni, vérzékenyen nem lehet. Hétfőn reggel jelentkezzen újra, csinálnak egy INR vizsgálatot, s ha minden rendben, kedden kedden tüdőtükrözés vár rá.

Ami ugyan kellemetlen, de ne tartson tőle, kap lidocaint. Amire érzékeny. Hát akkor majd valahogy megoldják. Meg a mintavételt a bordákról is.

És  naponta többször hívom, és hallom, fáradt. Panaszkodik, hogy nincs ereje a tűzhely mellett állni (amit amúgy a trombózis miatt nem is javasoltak), főzni. Hogy egyre gyengébbnek érzi magát. És nagyon rosszul érzi magát ettől a gyengeségtől, hogy majd' két hónapja csak fekszik.

Ma mondtam neki, hogy olvastam egy diagnosztikai központról (amit amúgy egyik barátom ajánlott), ahol egyedi genetikai vizsgálat után célzatosan nézik meg, melyik az a terápia, melyre legjobban reagál az ember szervezete. S tényleg jókat olvastam róluk, nagyon jó eredményeik vannak.

Elgondolkodott, majd azt mondta, beszéljünk másról. Ugyan miről, gondoltam, de mosolyogtam, mert azt kell.

Amúgy meg pár napja leugrottam kenyérért, a boltban semmi "rendes" nem volt, hoztam baguette-et. Mikor a konyhában készítettem a szendvicseket kérdeztem a Kedvest, nem baj-e, hogy majd ha Párizsban leszünk, ott csak reggelit kapunk a szállodában? (Merthogy kerek születésnapja volt idén, s fél évig szerveztem az ajándékát. Kapott egy hátizsákot, benne repülőjegyet, transzfer- és szállodafoglalást, jégyeket közlekedni meg kisvasútra a Montmartre-ra, hop on-hop off buszozásra, hajókázásra a Szajnán meg a St. Martin kanálison, múzeumi bérletet, kirándulást Versailles-ba és Giverny-be. Meg egy kis kompakt fényképezőgépet, tokkal, memóriakártyával. Kilenc éjszaka, május közepén.) Visszakérdezett: elmenjünk ilyen hosszú időre?

...hogy születésnaposnak lenni jó

Mert például elviszik sétálni az embert, aztán meg hirtelen egy indiai étteremben találja magát a Dohány utcában. Ahonnan tele hassal távozik, s elhatározza, majd még visszamegy és végigeszi az étlap nagyrészét. No meg persze azért is, mert kap egy iPhone-t, amire telepíti a Chrome-ot, s így tud mobilblogolni. Ugye Te is örülsz kedves olvasó? (Mondjuk a címkékkel nem boldogulok, majd egyszer talán az is meglesz.)