Tegnap délelőtt a főnököm hozta a hírt: kolléganőnk reggel meghalt.
Néhányan furcsának találták sokszor őt, én mindig jókat beszélgettem vele. Olvasnivalókat cseréltünk. Egyszer bevásárolt több kiló Vámos Miklós könyvet, egy nagy zacskót nyomott a kezembe. Mikor beteg lett, a férje hozta be a nála lévő Spiró és Parti Nagy könyveim.
Aztán eltűnt, jöttek a hírek, hogy az orvosok eltiltották az elektromos kütyüktől, s hogy a műtét sikerült, bár a fél tüdejét kivették. Hogy túl van a kemoterápián, de próbálkozik alternatív gyógymódokkal is.
Egyszer benn volt a főnöknél is, felmondott. A főnök akkor nem látta túl letörtnek, s szerinte a parókát sem lehetett észrevenni.
Két évvel volt idősebb nálam.
Délután mesélem otthon a Kedvesnek - ismerte ő is -, s mondja nekem, milyen Karácsonya lesz a családjának... Beszélgetünk, mikor csörög a telefonja. Anyukája hívása, ilyentájt szokta a kórházból jövet, merthogy Kedves nagymamája két hónapja ott van.
Szegény egy ideje már nem kommunikál, bár szombaton mikor mondta neki a Kedves, hozunk másnap hagymalevest, elmosolyodott.
Nézem Kedves arcát ahogy anyukájával beszél, aztán felzokog.
Munkából haza, mert napközben rémült felismerés: nincs meg a pénztárcám.
Aztán a remény: biztos a másik kabátomban maradt, mikor reggel átpakoltam a cuccaim.
(Ráadásul a busz is elment előttem, mert hiába a zebra, ha az autósok csak suhannak az úton és nem érdekli őket a járda szélén várakozó gyalogos.)
Update: na persze, hogy a másik kabátom zsebében felejtettem...
Az jutott eszembe, nőként könnyebb dolgom lenne, csak felkapnám a táskám. Aztán meg az, dehogy! Hiszen mennyi táskám lenne, s biztos elfelednék valamit átpakolni egyikből a másikba.
No meg illik ide az a vicc az ötvenes évek elejéről, miszerint a templommal szemben lakó Szabó elvtársat feljelentik: minden reggel, mikor kilép a ház kapuján, keresztet vet. A bizottság kérdésére, mi ez a klerikális elhajlás egy élmunkástól, eképp védekezik: Dehogy vetek én keresztet! Minden reggel munkába menet, a kapun kilépve megnézem, fejemen van-e a sapkám, fel van húzva-e a sliccem, s hogy a bal ingzsebemben ott van-e a párttagkönyvem, a jobban meg a cigarettám!
Igen rég írtam már, mégis, naponta jár erre új látogató. Nos, kérés hozzád, új látogató: írd meg, egy megjegyzésben, hogyan találtál ide. Köszönöm!
Visszatérő látogatóimnak megnyugtatásul: hamarost újabb érdekes kalandokról olvashatnak.
For non-Hungarian speaking visitors. In spite of not posting here, I have every day new visitors. So, I ask you, dear new reader, please leave a comment, how did you find me? Thanks.
De ez most különleges lesz, házassági évfordulós hosszú hétvége, Prágában. Kedves talált kuponos ajánlatot, 28e Ft volt a két éjszaka, két személyre, félpanzióval, a Vencel téren egy szecessziós szállodában.
Eredetileg luxusszállásnak hirdették, aztán miután már lefoglaltuk pár hete, nemrég kapott a Kedves egy emilt, hogy a magyar értékesítő kapott néhány visszajelzést, miszerint nem igaz, amit írtak, de hát személyesen nem tudtak meggyőződni arról, milyen is a szálloda, de amúgy ezért az árért a belvárosban lakni, mégha csupán kétcsillagos is a hely, igen jó dolog. De ha gondoljuk, visszakérhetjük a pénzünk.
Viszont mi úgy gondoltuk, utazunk. Mondjuk én bárhol elalszom, ha tisztaság van és nem kell közösködni a fürdőn meg a wc-n más vendégekkel, márpedig a visszaigazolásban arról nem írtak, hogy az bizony nem jár a szobához.
Szóval holnap hajnali kelés, hat és fél órányi buszozás, és utána vasárnap délutánig romantikus turistáskodás.
Suliba menet leszólít két fiatal leányzó, volna-e rájuk pár percem. Amiből annyi sem lett, miután egyikük előadta, hogy ők egy elhadart nevű alapítványnak gyűjtenek, vannak engedélyeik is, s pörget egy A5-ös füzetet, benne másolt személyivel meg pecsétes papírokkal. Mondom neki, a személyi egy pasasé... Erre megszólal a másik, neki talán tudok segíteni, érdekelnek-e a befektetések, biztosítások? Mondom, van nekem mindkettő, azok érdekelnek. S hogy mennyit tudok félretenni egy hónapban? Elmondtam,a fizetésem hány százalékát. De hogy az mekkora összeg? S a válaszom, miszerint nem akkora, amekkorát szeretnék, s hogy látom, kérdezné a nevem meg a címem meg a számom is, fejezzük be itt ezt a beszélgetést, nem nagyon tetszett neki, de nem tudott mást tenni, elköszönt.
Cseng a mobilom, ismeretlen 70-es szám. Nő elhadarja a nevét, s hogy ő a Zeptertől hív, egy kedves ismerősöm adta meg nekik a számom. S hogy a mindenféle kedves ismerősöktől begyűjtött számok között sorsoltak, s egy ajándékot dobott nekem a gép, örülök-e ennek?
Persze, mondom, amennyiben ez nem jár azzal, hogy órákon keresztül meg kell hallgatnom egy, a Zepter termékeit dicsőítő előadást. Érezhető zavar a túloldalon, suttogás, majd elköszönés: meg kell ezt beszélnie a főnökével, s majd visszahívnak.
Úgyhogy már egy hete várom, mikor kapom meg az ajándékot.
Telefon #2
Pénteken hív a nyelviskola, a tanárunkkal megbeszélt augusztus végi tanfolyam (nyelvi aktivizáló tréning, rendbe szedendő mindazt a nyelvtant, amit eddig kellett volna megtanulni) hétfőn nem indul, csak hárman iratkoztunk be. De ne adjam fel, majd még csörögnek, szerdáig talán lesz még jelentkező. Ha meg nem, akkor meg azért.
Telefon #3
Tegnap délután megint a nyelviskola, szerdán három fővel mégis elindítják a tanfolyamot. Viszont 16 óra helyett 11 órás lesz. Ezért az árért.
Ami úgy néz ki, hogy "A tanfolyam díja 15 750 Ft - Online kedvezmény 0% - Kedvezményes online ár 15 800 Ft"...
Telefon #4
Ma délelőtt, "Magán szám hív". Nem igazán bírom, ha valaki letiltja a számát, de hát sosem lehet tudni, felvettem. Gépi hang, várjak a munkatárs jelentkezéséig. Ilyet még csak a Té tett velem, gyorsan átgondoltam, minden számlát befizettem-e (be), nem generáltam-e hatalmas adatforgalmat (nem), el nem tudtam képzelni miért hívnak.
Aztán nő elhadarja a nevét, s hogy milyen cégtől van - egyiket sem értettem -, de a lényeg, az hallhatóan betanult, bár lehet, felolvasott szöveg.
Kereskedelmi forgalomban nem kapható különleges anyagokból készült férfialsót küldenének nekem, XS-től XXXL-es méretig vannak, háromféle fazon közül választhatok, és egy fillérembe nem kerül, csupán a 990 Ft-os postaköltséget kell kifizetnem. S azt sem azonnal, mert előbb az alsókat küldik, aztán csak egy hónap múlva a csekket.
Visszakérdeztem, és mi lenne, ha megspórolnánk azt a postaköltséget, s személyesen venném át? Na, erre nem volt felkészülve, nem kaptam választ, helyette újabb kérdést, megkérdezheti-e, mi nem tetszik az ajánlatban? Mondtam, azzal semmi gondom, de mi lenne, ha nem postán küldenék el, hanem elmennék hozzájuk, s átvenném, azzal kezdte a beszélgetést, ingyen van.
Nem tetszett neki az ötlet, gyorsan megköszönte a türelmem, hogy meghallgattam, s letette...
Nem, nem vált politikussá a blog, az nem egy olyan dolog, amiről érdemes írni. Egyszerű ínhüvelygyulladástól szenvedek.
Tegnap már borogattam, de nem lett jobb - na tessék! már megint ez a finom utalás! -, így ma reggel meglátogattam az üzemorvost a dolgozóban. Ki ellátott. Mindenféle jótanáccsal, amennyiben tudok és akarok dolgozni... Felírt három kenőcsöt is, de nem receptre, hanem egy cetlire.
Hát munka után gyógyszertár, kértem fáslit, Fastum gélt. Utóbbiról kiderült, vényköteles. Maradt a Nicoflex vagy az Inno Rheuma. Előbbi paprikát is tartalmaz, utóbbi meg leginkább gyógynövényeket. A gyógyszerészlány kiokosított. Az kissé érdekes volt, ahogy a kártyás bizonylatot aláírtam, pontosabban próbáltam aláírni. De valahogy sikerült.
Amúgy balkezességben van már gyakorlatom. '99 nyarán egy mázsás páncélajtó csukódott a jobb kezem középső ujjának felső percére. Az egészből csak arra emlékszem, hogy ülök a földön a wc-ben és folyatom rá a vizet. Utána láttam a nagy vércseppeket a folyosón. S mivel egy hónapig sínben volt az ujjam, mikor a doki levette, a formája érdekes hasáb volt, a szagát meg gyorsan alkoholos lemosással próbálta eltüntetni. Azóta furcsán néznek, ha megmutatom, melyik ujjam volt eltörve...
Én meg most abbahagyom a mobilblogolást, a végén még a bal mutatóujjam is begyullad a telefonbillentyűk nyomkodásától.
Anyuka fogja a kezét a három év körüli fiának, a beszélgetésből kitűnik, a játszótérről mennek haza, szutykosan. Anya sorolja, mi mindent kell majd megmosni (lábat, kezet, fület, arcot...), s mikor a nyakacskához ér, a kissrác bömbölni kezd. Anyja kérdi, mi a baj? Tihisztaha lehesz...
Történet #2
Papa, mama, három gyerek - kettőtől úgy hat-hét évig - családilag fagyiznak. Középső, négy körüli kislány nyújtja apjának a tölcsért: Apa! Már nem kérem! Öccse méregeti a sajátját, aztán sandít a nővére, nézi az apját, s vesz egy mély levegőt. Apa! Én sem!
Sok oka van (lehet) annak, ha az ember nem ír. Az egyik az, hogy annyi minden történik, hogy nincs ideje rá. Aztán meg, mikor már lenne, az annyi minden közül nem tud dönteni. Mármint abban az értelemben, hogy azok közül miket is írjon meg. S mire elszánja magát, akkor meg újra történik vele annyi minden, hogy nincs ideje, illetve ami van, azt a postafiókjának a pucolásával tölti, ha meg kicsit több, akkor a facebook-ra is ránéz. S gyorsan megoszt néhány linket, videót, képet, gondolatot, dob néhány lájkot. Mert az mobilabb, mint ez. Ugyanakkor ez meg kedvesebb a szívének, mint az. De persze ehhez idő kell, gondoskodás. (Hirtelen gondolat: a blogírást a tamagocsihoz hasonlítani; bármelyiket is hanyagolod, döglődik.)
Szóval a sokminden.
Szeretem az újlakást! Mert a legnagyobb változás, hogy átköltöztünk. Ami egy kicsit döcögött, de most már a lakcímkártyám is új. Mondjuk a HVG kissé hektikusan érkezik, eddig el voltam kényeztetve, hogy minden csütörtök reggel megtalálom a postaládában. Na, most ez úgy néz ki, hogy erről le kellett mondanom. Leginkább hétvégén kerül a postaládába, de van, hogy hétfőn jelentkezem a terjeszt@ címen, sajnos az előző heti szám nincs sehol. Erre küldenek egy kiadói példányt, ami két nap múlva érkezik, általában együtt az előfizetettel. S mivel azt ígérik, szólnak a terjesztőnek, ezért a következő egy vagy két szám időben (azaz péntek este vagy szombaton, esetleg vasárnap) jön is, aztán újra jelentkezem a terjeszt@ címen, hogy sajnos az előző heti szám sehol… De legalább nem fullad rutinba az újságolvasás.
Az újlakás amúgy nagyobb, és a Kedves szerint hidegebb. Merthogy eddig a harmadikon laktunk (lift nincs), déli fekvésű kis garzonban, amit reggeltől estig sütött a Nap. Most meg az elsőn lakunk (és még a garázsban is megáll a lift), és a nappali meg a konyha ablaka néz délre, de leginkább a vele szemben lévő ház folyosójára, lehet nézni, hogyan mennek el otthonról, vagy épp hogyan érkeznek haza. Meg lehet még látni, hogyan próbálják eladni a még üres lakásokat. A hidegebbet én annyira azért nem érzem, bár van felettünk olyan erkély, amire irigykedve nézek, hogy őket még süti a Nap, mikor nálunk már árnyék van, de ha arra gondolok, hogy milyen jó lesz majd, ha öreg leszek, és nem működik a lift, és gyalogolni kell, akkor annyira már nem rossz. Miképp az sem, hogy a kádunk a fürdőben is alacsonyabban van, ami lehet, gyerekfürdetésnél nem a legszerencsésebb, de hajlott korban könnyebb ki-bemászni, az biztos. No és a konyhát is szeretem. Bár néha még keresem, mit hova tettünk, minek hol a helye, de az indukciós főzőlap az valami csoda! A fürdőben meg tudunk egyszerre fogat mosni, mert két mosdónk van, viszont tükör még nincs, így borotválkozni ritkán szoktam. Eddig kétszer, egyszer vakon, egyszer meg kis piperetükörrel, amit az autó kapott egyszer ajándékba, s most átvittük a régi lakásból az újba. Igazából egy tükrünk van, pontosabban kettő, a hálóban lévő nagy ruhásszekrény ajtóin. Ja, és pár napja a kezemben maradt ennek a szekrénynek az egyik ajtaja (szerencsére nem a nagy tükrös, hanem egy kisebb), így most nem kell ajtót nyitogatnom, ha inget választok magamnak, csak megállok a szekrény előtt.
Persze vannak még olyan bútorok, melyek még nincsenek, kell még étkezőasztal meg székek, aztán sok-sok könyvespolc, hogy a barátom garázsában évek óta pihenő sok dobozt kipakolva újra láthassam a könyveim (tényleg, kedves barátom, igyekszem majd úgy helyet teremteni az újlakásban, hogy mihamarabb felszabaduljon a hely nálad!), de ahhoz a most még tele lévő dobozokból ki kellene pakolni, ami nem egyszerű. Mert ugye hétköznaponként az ember dolgozni jár, s mire hazaér, addigra már a pakoláshoz nincs sok kedve, s újabb (pontosabban régebbi) dobozok akkor férnek majd el, ha amik most vannak, azok eltűnnek végre. Hétvégén meg a régi lakással voltunk elfoglalva, merthogy nyaralás előtt jelentkezett a Kedves kolléganőjének a barátnőjének a barátnője, hogy kivenné. Meg is nézte, telefonon meg is egyeztek, aztán mikor visszajöttünk a nyaralásból (erről is írok majd mindjárt), akkor a lány lemondta. De ekkorra már pakoltunk ott elég sokat, meg apósom el is kezdte a festést meg az ajtók mázolását. Aztán mikor a végén járt, anyósom kerített egy fiatalembert, aki a barátnőjével eljött megnézni, aztán egy hét múlva, mikor visszapakoltunk, újra, s már akarták is fizetni a kauciót. Mondjuk ott még a fürdőből kell néhány dolgot elhozni, meg a konyhából jó sok dolgot (hihetetlen mennyi olyan cucca van az embernek, amit nem használ, vagy amit használna, de az új indukciós főzőlapon nem tud, no meg lecseréltük az étkészletet is, a fehér tányérok helyett most üvegek vannak, melyeket nagyon sok éve vettünk akciósan Keszthelyen, mikor megnyílt ott egy Spar, direkt úgy, hogy azt majd az újlakásban használjuk, merthogy akkor épp nem messze onnan nyaraltunk, meg lecseréltük az evőeszközöket is, melyeket még nászajándékba kaptunk az Ikeából, aztán pár hónapja láttuk akciósan is, vettünk egy újabb szettet). S mivel a fiatalok szeptember elsején már ott aludnának, előtte meg már hoznának cuccokat, bizony a következő hétvégék is pakolással telnek majd. Mellesleg egy kis önfény. Kedves küldött át szerződéstervezeteket, azokból összeraktam egy szerződést, amit a leendő bérlők elolvasva nem emeltek kifogást. (Jó, a Kedves egy pár dolgot még beleírt, de azok igazából csak adatok voltak.) Lehet, jogot kéne tanulnom, másfél órát foglalkoztam vele, s ha mondjuk ügyvéd lennék, igen jó órabért szakíthatnék egy-egy szerződés megírásával.
A nyaralásunk az nagyon jó volt. Balaton, strand, vitorlás. Tíz napból az utolsó kettő ami nem ilyen. S ahhoz képest, hogy naponta háromszor kaptunk enni, másfél kilót fogytam. Vitorlázni amúgy nagyon jó, főleg, hogy ingyér’ van, merthogy a Kedves dolgozójáé az üdülő, meg a hajó is. Egyedül a kapitányt kell elviselni, ki kissé fura ember, nem valami beszédes, illetve ha az, akkor meg kissé egyszerű, de ha az ember ingyér’ vitorlázik a Balatonon, akkor ne legyen válogatós a személyzetet illetően, hanem élvezze ahogy szeli a habokat, már amikor van szél, mert ha nincs, s csak ringatózik a hajó, az annyira nem kellemes. Mert nincs árnyék, hová menekülhetne. S mivel még fürdőruhát sem vitt magával, marad csendes szemlélődés.
A nyaralás még meglepetést is tartogatott a számunkra, a legdurvább egy vödör esővíz képében jelentkezett. Merthogy az éjszakai vihar után a strandon az egyik büfénél vödrökkel merték a hatalmas pocsolyákból a székek meg az asztalok közül a vizet, s mikor elhaladtunk mellettük, az egyik figyelmetlen kis köcsög, hiába szóltak neki, lendítette a teli vödröt, ami ahogy kell, telibe kapott minket. Csak egy kicsit voltam ideges, valahogy nem volt kedvem vihogni, bár ha a youtube-on láttam volna, valaki mással, akkor biztos küldtem volna tovább emilben a vicces videó linkjét.
Voltunk Alsóőrsön is, a Szöszi nevű cukrászdában, melyet sok éve fedeztünk fel, s ahol most a személyzet nem volt valami udvarias, viszont a vanília fagyi az még mindig hihetetlenül jó. Sétáltunk is a strandon, simán be lehetett menni, mert hideg volt, és nem szedtek belépőjegyet. Meg a Kedves nosztalgiázott, mert mikor kicsi volt, arra nyaralt a szüleivel.
No és vittem magammal Churchill Angol ajkú népek történetét, ha ismered, talán megérted, hogy csak a harmadáig jutottam a tíz nap alatt. S ha már könyv. Ma megrendeltem Csernok Attila új könyvét (Mint patak a sziklák közt), György Pétertől Az apám helyett-et és Pavol Rankov-tól a Szeptember elsején (vagy máskor)-t. Mindezt az Alexandrától, annak ellenére, hogy a Facebook-on feltettek egy olyan kérdést, miszerint van-e olvashatatlan könyv? Ezen kissé elgondolkodtam, pont egy ilyen cég, pont egy ilyen kérdéssel? De ha a webáruházban 15% a kedvezmény, akkor az ember a pénztárcájára gondol, s nem az elveire. Majd lesz mit olvasnom Prágába menet a buszon.
Merthogy szeptemberben a házassági évfordulónkat majd ott ünnepeljük. Ami úgy történt, hogy a Kedves regisztrált mindenféle kuponos oldalakon, s kap mindenféle hírleveleket mindenféle akcióról, s mivel igen kedvező áron, igen jó helyen (a Vencel téren lévő szecessziós, Evropa névre hallgató szállodában) ajánlottak két éjszakát félpanzióval, hát vettünk egyet. Aztán buszjegyet is (a kedvező árról: a szállás 10,000 Ft-tal volt drágább, mint kettőnknek a busz). Ja, és Kevin, a szállodából a foglalásunkat igen szűkszavúan igazolta vissza: "we hereby confirm your reservation, sincerely". Ennyi. Aztán meg elkezdtem véleményeket keresni a neten a szállodáról, s mikor olvastuk a Kedvessel, hogy volt, akinek nagyon bejött, volt aki meg ki volt borulva, hát megegyeztünk, nem kéne ezt erőltetni, majd ott leszünk, aztán meglátjuk. Én bárhol elalszom, csak legyen tiszta az ágynemű meg ne legyen közös a fürdő és a wc. A foglalásunk elvileg ilyen, de majd fogok írni róla. Mindenesetre én már nagyon várom, a knédlit imádom, a káposztát már kevésbé, a sört meg egyáltalán nem, s Prágában utoljára akkor voltam, mikor még szocializmus volt, s még Csehszlovákia fővárosa volt.
Ez egyébiránt érdekes volt, mert a szállodában, ahol laktunk, minden reggel fizetni kellett a reggeliért, a szüleimmel meg a nagyszüleimmel voltunk, s arra emlékszem, a nyelvi korlátok miatt, az étlapról egyedül a "ham and eggs" volt érthető, hát mindenki azt evett. Az első reggel még három tojás volt két nagy szelet sonkán. Aztán mivel nagyapám nem adott borravalót, másnap már csak két tojás a két szelet sonkán, s mivel a borravaló megint elmaradt, az utolsó napon már csak egy szelet sonka volt a két tojás alatt. S persze minden nap ugyanarról az összegről szólt ám a számla... Aztán mikor mentünk a vonathoz, azt taxival kellett. Kettővel, mert hatan annyiba fértünk be. A két sofőr meg valamit megbeszélhetett, mert valahogy igen hosszúnak tűnt az út, a végén a számla meg igen magasnak. Erre a nagyapám dühösen lecsapta az egyik motorháztetőre az összeg negyedét, amit még így is sokallt, s ellentmondást nem tűrve közölte: "C'est assez pour vous deux!". Merthogy nagyanyám parancsba adta, csak franciául beszélhetünk, mert a csehszlovákok nem szeretik a magyarokat, s ha magyar beszédet hallanak, akkor ki lesz velünk babrálva. Nagyanyám amúgy remekül megértette magát más nyelveken is, nekem nagyon tetszett, hogy a DDR az a Dajcse Demokratikus Répüblik volt neki. S annak ellenére, hogy csak a franciát bírták, tényleg elintéztek nagyapámmal mindig mindent, akár germán, akár szláv nyelvterületen.
A nyelvekről meg az jutott eszembe, hogy június végén említettem a B2 zárótesztjét, amiről megjött a tanárnénitől az emil. Oral part 98%, written part 85%. Nem akartam ám elhinni, mert írásbelin jobbra számítottam, a szóbelin meg úgy éreztem, nem voltam olyan jó. De ha már ennyire értékeltek… Akkor elhatároztam, hogy majd nyáron szépen csinálgatok nyelvtani teszteket, vettem könyvet, melyet tanárnéni ajánlott, s néha bizony hasznos volt egy-egy teszt előtt, de most azt mondtam, én bizony végigcsinálom az egész könyvet, mert kell a nyelvtani ismétlés. Merthogy már csak ez a hetem szabad, meg a következő, aztán 22.-én kezdődik a nyelvi tréning, ami majd a nyelvtani tudást hivatott rendszerezni. A csoportból ketten már biztosan megyünk, egy leányzó biztos nem, de azért jó lenne, ha lenne ez a négyhetes, rám férne. S eddig még nem jelentkezett az iskola, hogy nem indul… Aztán szeptember közepén meg nekiugrunk egy TELC B2 előkészítőnek. Mert három év után én azért már megnézném mennyit is tudok. Mert hát az egy dolog, milyen eredményeim vannak a nyelviskolában, azért ez más.
Tegnap volt nálunk a lomtalanítás, és megváltam a tárolóban évek óta porosodó, áttéthibás bicajomtól. (Három éve a Kedvestől kaptam egy Magellán Cygnust, na, az kerékpár!) Néhány, még használható alkatrészt leszereltünk, feltettük a Kedves gépére, aztán a laposkerekűt eltoltam egy kupachoz. Ahol rögtön akadt érdeklődő, nézegette, s mikor megállt mellette egy már jól megrakott furgon, s megkérdezte, hogyé' aggya? emberünk válasz nélkül odébb állt.
Na igen, ha a túloldalon nem integetnek ismerősök, s nem megyünk át beszélgetni velük, mos lehet, gazdag ember lennék.
No more English homework, ma írtuk meg a B2 szint zárótesztjét. Eredmény majd jön emilben. Tanulás meg augusztusban.
Most fáradtság van. S az online lét immár remélhetőleg nem csupán a mobilon történő Facebook látogatás lesz. (Tényleg, kedves olvasó, Te is szoksz le az iwiwről?)
A reggeli ébredés óta nem megy ki a fejemből egy Halász Judit énekelte Weörös Sándor vers. S mosolygok gyermek magamon, mert sokáig nem értettem, hogy lehet a törpe királyfi a lánya Bóbitának, kinek termeiben oly' sok a vendég?
- Ez a Kinder nyuszi miből van? - Tejcsokoládé. - Milka csoki? - Asszonyom, az két különböző dolog! A Kinder az Kinder, a Milka az Milka! - Jól van na! Én nem értek hozzá, maga az árus!
Lehet, rossz szokás, nekünk a tévé az ébresztőóra. (Persze majd az új lakásban nem az lesz, egyelőre még nem költöztünk. De erről majd máskor, egy másik bejegyzésben.) 5:30-kor szokott halkan megszólalni, van idő ébredezni, reggelit ágyba vinni, szép nyugodtan készülődni, aztán elindulni dolgozni.
Na, ez ma reggel másképp volt. Merthogy a tévé bekapcsolt, csak a csatornák tűntek el belőle. Mikor felébredtem, már elmúlt hat. Így hát az ébredezés elmaradt, a reggeli gyorsan vivödött az ágyba, s a készülődés meg gyors zuhany és a ruhák magamra kapkodása lett.
Azért a munkahelyemre be fogok érni. Csak ez a reggel volt szokatlan.
A BeatlesAbbey Road című albumárólmásfél éve már írtam az évforduló kapcsán, de ma újra előkerült, merthogy tegnap átpakoltam ezt a cd-t az ipodomra. Mivel hiába a tavasz, amiről Dorka is írt, lassan én is csak suttogni tudok; vasárnap elkezdtem rettenetesen prüszkölni, aztán hétfőre ez már komoly náthává érett, mentem haza munka után, angolóra helyett, jót tett a fokhagymás pirítós (nem dörzsölve, apró szeletekre vágva a fokhagymát), a másfél liter mézes-citromos tea meg az ágyba bújás, tegnap már valamivel jobb volt, csak bőrátültetésre vágyom az orrom alatt/körül, úgyhogy átraktam zenéket az ipodra, teljen valami hasznossal az idő, ha már a leckével, mit emailben elküldött egyik csoporttársam, készen voltam.
Munkába menet hát Beatles-t hallgattam, jókedvűvé tett, aztán a munka már kevésbé, de hazafelé megint jót tett nekem ez a lemez.
Ma meg újra kihagyom a sulit, bár újra jobb kissé, de még mindig nem az igazi, ágyban fekve semmit tenni a nekem való most. Mert már a leckét is elküldtem emailben a tanáromnak, tea mellettem, a fokhagymás pirítósok a hasamban. A fülemben meg az Abbey Road.
Bár akkor, mikor a wiwen találod meg a hat-hétéves önmagad , akkor az jó dolog, de mikor a kollégád mosolyogva mutatja az otthon talált képeit, melyeket húsz éve készített a munkahelyeden, s viszontlátod a harminc kilóval soványabb önmagad, vékony arccal és hatalmas – akkor szörnyen menőnek, ma már egyszerűen csak szörnyűnek tartott – szemüvegkerettel, dús, hosszú, hullámos hajjal, hát bizony az egy érdekes érzés.
Most olyan oldalakat mutatok neked, melyekre vagy rátaláltam, vagy emailben kaptam a linkeket.
Például, ha szeretnél egy mp3 fájlodból csengőhangot, vagy sms pittyegést készíteni, akkor nem szükséges mindenféle programokat letöltened. Elég, ha kezeli a Flash-t a géped, s a cut mp3 online oldalon meg tudod tenni. Egyszerű, nem kell regisztrálnod, csak kivágod magadnak azt a részt, amire szükséged van, majd elmented az így készített új fájlt.
Ha érdekel, mi történt abban az évben, amikor születtél, akkor a whathappenedinmybirthyear.com sok érdekes információt tartogat a számodra.
Történt, hogy Újpestről a Deákra mentem délután, rohanva, mert nem jött a metró, a gyűjtőjegyeim közül az utolsó lyukasztott utánit benyomtam a gépbe, s ugrottam a metróba. A Deákon aztán kifele nézik a jegyeketbérleteket, mutatom az enyém, mire a kétméteres másfélmázsás, feltehetően Mensa tag kékruhás közli velem, ez érvénytelen, mert kétszer van érvényesítve. Mondom neki, ne szórakozzon, az utolsó érvényesített utánit érvényesítettem! De nézzem csak meg, ezen már van egy kéthetes pecsét. S valóban, két hete villamosoztam, az meg nem harap ki a jegyből egy darabot, csak nyom rá egy halvány pecsétet.
Elnézést kértem a figyelmetlenségért, hogy nem vettem észre a korábbi pecsétet, de nem akartam én bliccelni, láthatja, lyukasztottam, csak figyelmetlenül. S hogy akkor adok én most neki egy másik jegyet, vagy az orra előtt kilyukasztok egyet.
Ez nem volt érv, legalábbis olyan, ami elfogadható lett volna a közben háromfősre duzzadt, s érezhetően egyre türelmetlenebb kommandónak. Merthogy hosszasnak ítélhette a beszélgetést az a másik két, szintén nagydarab, kik a kollégájuk segítségére siettek, nehogy már lenyomja őt egy kis köcsög.
Felmérvén az erőviszonyokat, felajánlottam, bemutatom majd az érvényes bérletem. Ezt igen viccesnek találták, mert vigyorogva közölték, azt ugyan nem! Merthogy azért utaztam jeggyel, mert nincs bérletem! S hogy ez bizony helyszíni bírság. Vagy csekk, mondtam.
Na, itt elkezdtek csikorogni a fogaskerekek, de hirtelen fény gyúlt, adnám oda a személyim. Legfeljebb egy rendőrnek, vagy egy közterület felügyelőnek, válaszoltam. Amit nem kellett volna, mert úgy értelmezték, én most ki akarok nekik fizetni 6.000 Forintokat. Legalábbis mind a verbáls, mind a nonverbális reakciójuk egyértelműen erre utalt.
Nem nagyon lévén más választásom, elővettem a pénztárcám, s átadtam egy két- meg egy ötezrest. Melyeket egyikük azon nyomban zsebre is vágott. Megkérdeztem, adna-e vissza egy ezrest meg egy elismervényt?
Összevonta a szemöldökét, de azért hívott segítséget, egy negyvenkilós kb. egy negyven magas nő személyében, "aggyá' má' neki egy ezrest me gegy elismervényt!" felkiáltással. Amit ő meg is tett, akkurátusan, szépen lassan kitöltve minden rubrikát.
Mikor végzett, az orrom alá nyomta, írjam alá. Kapott három ikszet, amit nagyon rossz néven vett, "aszontam írja alá!" hangzott fenyegetően. "Így szoktam.", válaszoltam, mire meglepődött, s a kitépett cetlit a kezembe nyomta.
Mondjuk ahhoz képest, hogy egy 2.800 Forintos gyűjtőjegyet egy-másfél hónapig használok, még mindig jobban jöttem ki, mint a 9.800 Forintos bérlettel...
Több mint ötven éve Londonban élő hölgy meséli, milyen jó almát evett. A kérdésre, milyet, a következő volt a válasz: "Hát magyarul úgy mondják, fenyőalma."
Na igen, nem tudom, a második háború előtt/alatt/után látott-e ananászt itthon.
Tavaszi séta a Kedvessel délután, haza már busszal. Sokan rajta, fiatal pár két gyerekkel, mindannyian hangosan "beszélnek" egymással. Az egyik gyerek - úgy hároméves fiúcska - mondja a magáét, nem figyelnek rá, mire hisztizni kezd. Az apja meg neveli: "Kuss legyen, a kurva anyádat!"
Aztán még vásároltunk pár dolgot, a boltban tíz év körüli srác tolja a kocsit, s méltatlankodik az anyjának, miután az nem hajlandó valamit megvenni: "Úgy felidegeltél, mindjárt leütlek!"
Mert egyrészt az ugye jó meg szép. És mivel az új lakásban a hálószobában nem lesz tévé, és most úgy van ébredés, hogy hajnalban halkan motyogja a tévé a híreket, de vekkerre nem lenne jó majd ébredni, és az iPhone-hoz lehet kapni olyan dokkolót, mely ébresztőórás rádió is, hát nincs mit tenni, ha az ember el akarja kerülni a vekker csörgését.
(Szóval köszönet a péntek esti baráti beszélgetésért. Most már csupán pénz kell.)
Szép hosszú című ez a bejegyzés, mert múlt hét óta sok minden történt.
Szóval gasztroblog. Mert el kell mesélnem, milyen cannelonit készítettünk múlt hétvégén. S receptet még nem tettem ide, most itt az ideje.
Canneloni volt itthon, s a Kedves talált egy receptet, hogyan is kellene megtölteni brokkolival meg csirkehússal. No, ezt egy kissé átgondoltuk, s a következő lett belőle.
A piacon találtunk szép póré- meg újhagymát, no és csirkemellet is, s hogy a töltelék majd összeálljon, vettünk túrót meg tejfölt, s mivel besamel is kell hozzá, tejet is. A csirkemell apró kockákra vagdosása igen időigényes, ám ebben az esetben igen hasznos dolog. Volt itthon kukoricaolaj, az már tapasztalat, ha ebben sütünk, kevésbé illatozik a konyha, a lakás. Miután a kis csirkemellkockák megkapták a kötelező só és bors adagot, ugrottak a serpenyőbe pirulni. Kaptak még egy kis Jolly Joker – Vallomás névre hallgató fűszerkeveréket (amiben a felirat szerint a következő összetevők vannak: só, vöröshagyma, fűszerpaprika, búzafű, pritaminpaprika, bazsalikom, borsikafű, fokhagyma, lestyán, majoranna, oregano, petrezselyem, snidling, zsázsa, fruktóz).
Miután megsültek, helyet cseréltek a serpenyőben a karikára vagdosott póréhagymával, amelyek mellé, mikor már eléggé szétestek és megpuhultak, oda kerültek az újhagyma karikák, s pár gerezd összezúzott fokhagyma is. Ehhez az illatozó halomhoz került a túró, majd egy kis tejföl is, no meg némi Provence-i fűszerkeverék (rozmaring, bazsalikom, oregano, kakukkfű, levendulavirág) és egy kis ’ Montosco mix per aglio, olio, peperonico’. No meg abból az olajban várakozó napon szárított paradicsomból vagdosott apró kockák, melyet még Londonban, a Portobello-n vettünk egy fontért. Kissé összeforraltuk a húskockákkal, s mentek a tésztába.
Az üvegtálba fektetve őket került közéjük némi besamel is. Amit a Kedves úgy készített, hogy először felfőzte a tejet egy kis babérlevéllel meg fokhagymával, s miután kihűlt, ez a fűszeres tej került a mártáskészítő lábasba. Amibe került egy kis reszelt sajt meg só és bors és jó sok szerecsendiót reszeltem hozzá.
Az egész tetejére még sajt került, a tál meg a sütőbe.
S amíg sült, megtaláltam a postafiókomban a narancssárga busztársaság hírlevelét (mert hírlevelet kapni jó), amiben felhívták a figyelmem, ha a hétvégén foglalok jegyet februárra, márciusra vagy áprilisra, akkor 20% kedvezményt adnak. Ebben csak az volt fura, hogy az általuk megjelölt időszakra a Bécsbe szóló jegyek kedvezményesen is drágábbak voltak kb. 10%-kal, mint azok a jegyek, melyeket végül megvettünk. Így hát május elején lesz egy péntekünk Bécsben újra, ha van valami jó programajánlatod, vagy bármilyen ötleted, írj nekem!
No és miközben készültem, hogy végre ezt a sok mindent leírjam, láttam, hogy díjazva lettem.
Köszönöm Dorkának, s én ezennel kollektíve adom tovább mindazoknak a blogoknak, melyeket oldalt, az ajánlóban találsz. (Így persze a Pillangó immár két díjjal is büszkélkedhet.)
Az ágyunkról – pontosabban annak szállításáról – már írtam itt és itt. Ma végre meg is hozták, igaz, kissé kicsúsztak a vállalt időintervallumból, már vége volt a 11:00 órás híreknek, mikor láttam az ablakból a ház előtt megállni a cég feliratát viselő kocsit.
Mentem le eléjük, mert esélyük nem volt felcsöngetni a kaputelefon, ugyanis mikor mentem az új házhoz, ezt láttam a kapu mellett.
Kissé ideges lettem, de mivel a közös képviselő a házban lakik, gondolom találkozott már a problémával, s intézkedni fog.
Szóval mentem le, ember vigyorgott, nem kell telefonálnia, aztán a ketten felcipelték a lakásba az ágy darabjait. S jó félóra alatt össze is szerelték. Megkérdezte, mikor vesszük használatba, mert ha nem hamar, akkor csak bepakolnák a matracokat a helyükre, de nem csomagolják ki. Ebben maradtunk.
Amúgy rendkívül figyelmesek voltak, mikor bejöttek a lakásba, még a szomszéd lábtörlőjét is használták, utána a miénket is, végül az előszobába letett papírokon is végighúzogatták a lábuk. Vigyáztak a falakra, óvatosan pakolták be a darabokat a szobába, kicsomagolásnál figyeltek a parkettára, s a végén arra is, hogy ne tolják fel az ágyat a falig, ne verje le. S a végén a csomagolóanyagot összepakolták és elvitték magukkal.
Fura, hogy ezen mennyire meglepődik az ember, mert hát minden mestertől ez lenne a természetes. S hiába volt kifizetve a szállítás meg a szerelés, honoráltam az emberek igyekezetét mikor aláírtam a szállítólevelet.
Összeszedtem magam, a képeim is, megkerestem mindenféle linkeket, szóval következzen most London.
Még korábban terveztük, mit is nézzünk meg, leginkább Andrew Duncan könyveiből, melyekről már írtam. A Kedves talált is egy jó programot: menjünk fel a Big Ben tornyába! Igen ám, de ha utánanézel a neten, megtudod, hogy a Clock Tower tour bizony nem mindenki számára elérhető.
Kedden még dolgoztunk, este becsomagoltunk, szerda reggel még néhány apróságot, aztán elindultunk.
Szerintem kissé késve, már elmúlt egy mikor kiléptünk a lakásból és én olyan vagyok, hogy ha például hétre kell színházba menni, akkor már félhétkor ott akarok lenni, elképzelheted mit éreztem, ha a check-in kettőkor kezdődött Ferihegyen, mert négykor indult a gépünk, s Angyalföldről még el is kellet jutni az egyes terminálig. De sikerült, kettő után pár perccel már ott is voltunk, elszívtam még egy cigit, telefonáltam még egyet, aztán mentünk feladni a bőröndjeinket felvenni a beszállókártyákat, s átesni a biztonsági ellenőrzésen.
Ami nem is tartott olyan sokáig, viszont hiába vettem le a cipőmet, az övemet, nézték meg az órámat, besípoltam, mert a pulóverem cipzárja fém, hát persze hogy motozás lett belőle. Az ember udvarias volt, első kérdése az volt, beszélek-e magyarul, majd az igenlő válasz után terpeszállás, kezek felemelve, nadrág korcán ujjak végigsimítva, leültetve, talpak végigtapogatva, majd miután semmit sem talált, kézi csipogóval nézett végig, s mikor a cipzár sípolt be, mosolyogva megköszönte az együttműködést. Nagy tapasztalat volt, tudtam, hazafelé már pulcsi nélkül kell a kapun átmenni.
S mivel minden igen gyorsan ment, volt egy bő óránk a felszállásig, négykor már a gépen ültünk, átestünk az oktatáson, s megtudtuk, nem tudunk időben indulni. Végül majd’ háromnegyed órás késéssel sikerült, meg is beszéltük a Kedvessel, még jó, hogy hétkor indul majd a buszunk Lutonból, azt biztos el fogjuk érni.
Amit aztán sikerült is, bár nem volt egyszerű. Mert miután leszállt a gép, nem kapott lépcsőt, elnézést kért a kapitány, de aztán a csomagjaink hamar megszereztük, s meg is találtuk az easybus indulási helyét, de az hét előtt pár perccel még üres volt. Mellette viszont ott állt a Green Line-é, s míg én elszívtam egy cigit, a Kedves megérdeklődte az ott lévő embertől, ugyan, tud-e valamit az easybus-ról, mire a válasz: This is easybus. Na igen. Az oldalán ott volt, hogy partnership with easyjet, fejenként £ 2.00 volt a jegyünk, s ugyanazzal a busszal mentünk be a városba, mintha tizenvalahányért vettünk volna.
A csütörtök akklimatizálódással kezdődött, elmentünk a Kilburn High Road-ra, ahol sok – emlékeink szerint – olcsó bolt van, találtunk is egyfontos boltokban mindenféle jó dolgokat. Például egy tucat Kodak ceruzaelemet, mindenféle méretű vákuumzsákot, melyekbe majd az új lakásban jól el lehet pakolni a cuccainkat, csokikat, meg mindent, amit el lehet képzelni, még csábos alsóneműket is a közelgő február 14.-re tekintettel. Nagyon más a minőség, a kínálat, mint itthon a kétszázötven forintos boltok.
Este azért még elmentünk a British Museumba megnézni a Picasso to Julie Mehretu kiállítást, utána még bóklásztunk, láttunk kicsomagolt múmiát is, meg órákat, ahonnan kizavartak minket a záróra miatt, így aztán csak ezt az egy képet lőttem.
Pénteken Notting Hill-be mentünk, piacozni a Portobello Road-ra.
Útközben ezt találtam.
A Kedves nekem meg egy szemüvegkeretet, £ 10.00 volt, s mikor felpróbáltam, láttam, ez egy Gant… Itthon megkerestem a neten és néztem, hogy mennyibe is kerül(ne, ha nem piacon vettük volna).
S persze a Portobello Road-on rengeteg mindent árulnak.
És önfényképet is muszáj készíteni.
S más tükröt is, az egyik mellett például távcsövet nézegettek.
A másikkal szemben meg egy kávézó van.
És még Scrabble is található egy házfalon.
Piacozás után a Monumentet mentünk megmászni, és annyira hideg volt, hogy a tövében még a galambok is fáztak.
Viszont fentről bámulatos a kilátás.
Ez itt a Kedves kedvenc képe:
Miképp a Lloyds székháza, és az Uborka is, melyeket utána néztünk meg. Előbbi arról híres, hogy minden lift meg lépcső meg vezeték az épületen kívül fut. Utóbbi meg szinte mindenhonnan látható, igen jellegzetes.
Késő délután még elmentünk Greenwich-be, mert van ott egy könyvesbolt, ahol már jártunk néhányszor, és £ 2.00 volt minden könyv. Most Cynthia Lennon John című könyvét találtam meg, a fülszöveget elolvasva azt mondtam, ez nekem kell! A Kedves meg egy Churchill fényképes életrajzra lelt, s azt sem lehetett otthagyni.
Szombaton is piacoztunk, Camden-ben. Ahol még a próbababák is furcsák.
És mindenfelé vannak boltok.
És nem mindig tartják be a szabályokat.
Viszont az ember egy harisnyaboltban megtalálhatja az álmát.
És a világ legjobb boltját is itt hirdetik.
A rengeteg kifőzde közül meg valamivel ki kell tűnni, ezen a helyen érdekesen lehet leülni enni.
S persze nem lehet nem turistafotót készíteni.
Este még elmentünk a Covent Garden-hez, ahol hihetetlenül jó faliórákat láttunk, de nem tudtunk dönteni a két árus között, úgyhogy olyat nem vettünk, csak az egyik kedvenc teámból egy dobozzal
S még vasárnap is piacozás volt, ezt D.-vel beszéltem meg (ki ugye volt cs. most meg b.-nő), a Liverpool Station-nél találkoztunk, s járkáltunk, nézelődtünk, vásárolgattunk. Elvitt a kedvenc boltjába is, ahol ugyan nem vettünk semmit, viszont kaptunk forró italt, a hidegre való tekintettel.
Errefelé is vannak érdekes üzletek.
Meg érdekes szobrok, melyekbe az ember belefotózza magát meg a mellette elrohanó embert.
És a Brick Lane-en tömeg van.
Meg elmaradhatatlan turistafotó.
No meg igen érdekes tábla.
Csak a miheztartás végett…
Hétfőn a Sommerset House-ban kezdtünk, mert egyrészt még nem jártunk a Temze partján, másrészt az ott található Courtauld Gallerybe hétfőnként 10:00 és 14:00 óra között ingyenes a belépés. És rengeteg csodát láttunk. Esett le az állam, hogy a gimnáziumi művészettörténet (elnézést, rajz és műalkotások elemzése volt a hivatalos megnevezés) órákon a könyvben látott képek közül mennyi van itt.
Aztán elsétáltunk a Temple környékére, ami rendesen útvesztő, mindenféle apró sikátorokkal.
S persze erre is találtunk olyan könyvesboltot, ahonnan minden ki akartak pucolni, £ 1.00 volt a királynő koronázási könyve rengeteg fotóval, egy DVD Joe Stummer-ről (amihez még könyvecske és CD is járt, utóbbin interjúkkal, jó lesz az szövegértést gyakorolni), s a Kedves is talált egy szakácskönyvet.
Még itthon kinéztem magamnak a V&A-ban a Shadow Catchers kiállítást, s bőven megérte a £ 5.00 amit belépőjegyre cseréltem.
S persze, lehet fényképezni a múzeumban, de mi inkább a szánkat tátottuk, s igazából ez az egy kép az, ami igazán tetszik nekem.
No és a V&A-tól nincs messze a Harrods, amit este különösképp le kell fényképezni.
Kedden megint csak eltervezett programok voltak.
Aki Harry Potter fan, annak kötelező gyakorlat a King’s Cross-on a 9 ¾ vágány. Igen ám, de mit tegyen, ha a 9. és a 10. között nem talál semmit, mert átépítik a pályaudvart? Morog, s otthagyja az egészet. És ha már a metróállomás is egyben van a két pályaudvaron, készít egy ilyen képet.
Viszont a Kedvese nagyon kedvesen megkérdez egy építőmunkást, merre is van a nevezetes hely, mire az kedvesen elvezeti őket oda. Ami csalódás, mert az átépítés miatt nagyon igénytelen.
Ezután már csak az volt a bajom, hogy eleredt az eső. De a British Library-ig nem kellett sokat gyalogolni. Az Evolving English kiállítást is itthon néztem még ki.
Bő három órán át voltunk benn. Hallgattunk középkori angol szöveget, melyet a képernyőn közben olvastunk, láttunk mindenféle nagyon őrzött nyomatokat, könyveket. S fülhallgatón lehetett hallgatni Churchill, Gandhi, és mások beszédeit, meg zenéket is, miközben a képernyőt nyomogatva megtudhattál érdekes dolgokat a beszélőről/éneklőről, s még a szöveget is olvashattad közben.
A Kedvesnek ez a szám tetszett meg nagyon.
Visszamentünk még a Covent Garden-hez is, mert a két órás közül megegyeztünk, melyik is mutatna majd jól az új lakásban az étkezőasztal mellett. De sajna az a boltos nem volt ott, csak a másik. És azok közül nem tudtunk dönteni, no meg el is szontyolodtam ezen. Viszont az áruslányt fűzte egy srác. Az, aki reggel beugrott mellénk a metróba, úgy, hogy majd’ hasra vágódott. Érdekes, mert ugyan mekkora esélye van annak egy akkora városban, hogy egy nap kétszer találkozol ugyanazzal az idegennel, a város két különböző pontján?
Este megnéztük a Temzét meg London szemét.
Szerdán visszamentünk Kilburn-be, mert be kellett szerezni az olcsó boltokban még pár apróságot, és beugrottunk abba a boltba is, aminek a kirakatában a Kedves a buszon ülve látott egy szép kardigánt. Na, azt nem hoztuk el, viszont £ 15.00 volt egy kabát és pulcsi, melyek nagyon jól állnak neki.
S mivel falióra nélkül nem lehet hazajönni, harmadszor is elmentünk a Covent Garden-hez, ahol megint csak a lányt találtuk, akinél végül megvettük ezt az órát.
Nehéz döntés volt, a honlapjukon láthatod, mennyi félét készítenek.
A lány megértően várta, melyiket is visszük majd el, beszélgetett velünk, s miután a kérdésére, hogy honnan is jöttünk, megtudta, Magyarországról, vigyorgott, hogy akkor szomszédok vagyunk, mert ő meg Romániából. S megtudtuk, a férje az óragyáros.
Csütörtökön korán kelés volt, 8:50-re ott kellett lenni a busznál, ami vitt ki minket Lutonba. Leszállva láttuk, hogy az easy megállójában ki van írva, hogy az utasok a Green Line megállójában lesznek szíves felszállni… Hogy ezt mikor megérkeztünk miért nem vettük észre?
A gép délben indult, volt rengeteg időnk, a csomagjaink súlyhatáron belül voltak, a biztonsági ellenőrzés pörgött rendesen (miután rutinosan levettem a fémcipzáras pulóverem).
S mivel napsütéses jó idő volt, muszáj volt ablak mellé ülni és fotózni.
A vidéki Angliát.
Hajót.
Azt, hogy a felhők felett mindig kék az ég.
S azt is, hogy Csehország milyen havas.
No meg a felhőpaplant is, mielőtt belesüllyedt volna a repülőgép.
